Tisza-parti emlékek

Beszélgetés Dankó Istvánnal

Tisza vize folyik csendesen. Vagy inkább rohan. Nemrég még apró jégtáblákból álló zajlás ragadta meg figyelmünket, most pedig duzzadt a folyó, vize erős sodrásban van. Jó itt sétálni. Mindig más, mindig új, amit látunk. A folyó mindig hatalmas, maga az örökkévalóság. És a világ is egészen más, mint annak idején. Hol vannak már azok az emberek, akik első emlékeimben körülvettek? Mert első emlékeim a Mező utca 20, vagyis a szülőházhoz és környékéhez kötnek. És a pillanat nagyszerűsége:a kertben ásott bunker, a körülötte a szép időt élvező német katonák. Közülük is a szájharmónikázó képe van előttem. Meg akart tanítani játszani. Magyarok is voltak a katonák között, az egyik segített, s lassan kijött a dallam: „Elesett a tyúk a jégen…” Akkor nem lőttek a ruszkik a túlsó partról, nem csörögtek a szétlőtt cserepek. Én három évesen még nem gondoltam arra, másnap mire ébredünk. Azóta megtanultam. 1944. novembere volt, nagyot fordult a világ.

És itt áll a múlt idők tanúja, a vadkörtefa. Csak a szertár kopott ki mellőle. Hiányzik vakítóan fehér fala. És Kostyánszki  János bácsi, az akkori gátőr. Első önálló utam (évek múlva) a Tiszához vezetett. Garagulyával és két vödörrel érkeztem, ezeket meg kellett óvatosan meríteni, majd vállon hazavinni. Akkor még nem fertőtlenítőtől dúsított csapvizet ittunk, hanem a Tiszáét. Íze sokkal jobb volt, mint az utca közepén, Erdős Lajos bácsiék előtt –ma is létező, de már láncát vesztett- ásott kúté. Séta közben sok minden és sok mindenki feltámad emlékeimből. De most a fák között egy valóságos személy, mozgó ember tűnik fel, a mindig mosolygó Dankó Pisti. Fiatalabbak kedvéért: bácsi. Ő igazi vízi ember. Egy uszadék fát terelget a csónakja mellé. Ebből tűzifa lesz. Jó nézni a víz és az ember természetes közösségét. Persze engedélyező hatóság is van. -Hányan szedik itt a fát, Pisti?

-Nyolcan-tizen, vagy még többen. Itt vannak sorra a rakások. Ezen a szakaszon a sodrás kihordja a partra az uszadékot. Nekünk csak ki kell halászni.

Nekem éppen egy igazi halász jutott eszembe. Ismerted-e  Regőczi bácsit?

-Hogyne, bár már igen koros volt a kis öreg. A Szmik-házban működő régi halászcsárdába hordta a halat, de nem az afrikai harcsát. Felesége mosott a csárdának.

Regőczyék annak idején velünk szemben laktak. Esemény volt, mikor kora reggel feltűnt nagy fonott hátikosarával a Tisza felől. Egyszer-kétszer pedig szemből figyeltem, mikor görbebotjával megverte házuk gangjának ajtaját. Kizárta az asszony! Persze nem véletlenül, mert az öreg kissé ingatag volt. Többször bekiáltott sértetten. –Adja vissza a halamat, a 90 kilós halamat! A 90 kilós harcsát! Ilyenkor magázta feleségét, de az nem nyitott ajtót. Mikor órák múlva újra feltűnt, már csendesen bejutott. Pisti, mit tudsz az öregről?- kérdezem a vízi embert. Ha már ismerte, hátha halászni is látta.

– Regőczy bácsi bérelte itt lefelé a Tisza egy szakaszát. A túlparton, a fűzbokrok között tűzte le karós verséit. Az innenső parton véghorgok hosszú fűzérét rögzítette le. Este jött, egyik kezével csendesen evezett lefelé, másikkal szép rendben leengedte a csónak szélére rakott hosszú perlon zsineget. Ennek vége a parton rögzítve volt, róla félméterenként belógott a vízbe a véghorgokra tűzött csali: pióca, béka, kagyló, kukorica. Éjszakára itt hagyta eszközeit, kora hajnalra rendszerint szép zsákmány várta. Halászott szárnyas hálóval is. Emlékszem, egyszer hosszan fárasztott, messzire vitte a harcsa a csónakját.

-Akkor Te biztosan emlékszel Karácsonyira is! Évtizedekig járt a Tisza és Bocskai utcai háza között. Mindenki ágrólszakadtnak tartotta, pedig annak idején művelt fiatal volt, szépen öltözött. A háború idején változott meg az élete. Elvesztette fél szemét, s azt mindig fekete kötés takarta. Bánatát, rossz sorsát aztán egyre többször a kistokaji kocsmában siratta. De még ekkor is megállt a lábán, maga készítette eszközökkel halászott. Vállán vitte a folyóhoz eszközeit.

–  Ki nem ismerte volna őt, ő volt a falu egyik legismertebb embere. A fonott vesszővarsa, ami egyik eszköze volt, kitehetett 40-50 kilót. Elég volt a Tiszához vállon elhozni. Alakja egy rakétára hasonlított. Sokszor láttam, mikor elhelyezte. Egyik végén másfél méteres szája tátongott. Ezt lent kellett rögzíteni, mert a halak folyással szemben úsztak, s mire észrevették, bent rekedtek. Ugyanis három helyen a vesszők összesűrűsödtek, a nagy halak csak az első részbe fértek be. A befelé szűkülő vesszők úgy voltak elhelyezve, hogy kifelé a halak mindig neki ütközzenek. A középső részben a közepes halak rekedtek meg, a legvégén pedig a kicsik gyűltek össze. A halász értett hozzá, hol kell megbontani a veszőket, hogy kiszedje a halakat. Bezzeg az én kortársaim (nyelvemen van a nevük), iskolás korukban megpróbáltak a széles szájon át bejutni a tilosba. Vissza a szúrós vesszőktől aztán nem tudtak jönni, és sok sebet szereztek. Úgy kellett szétvágni a varsát, ami foglyul ejtette őket. A fonott vesszővarsa csúcsa hosszú fűzvessző-kötéllel volt a parthoz rögzítve. Ilyen halfogó eszközből 6-8 darab is volt Karácsonyinak. Szerényen, de megélt  a maga készítette szerszámok segítségével.

– Látom, mesélő kedvedben vagy. Biztosan bensőséges viszony fűz a Tiszához. Mesélj magadról!

– Te akartad. De sok jót nem fogsz hallani. Úgy kezdődött, hogy 8 órán keresztül vajúdott velem az anyám. Bár én ezt csak hallomásból tudom. Legtöbbet nagymamám volt velem, aki egy csendes szavú asszony volt. A sok bánat tette szűkszavúvá: 5 testvére maradt oda a háborúban. Sok éven át egy kis könyvecskével tartott sakkban: ha kikérdezett, mit csináltam már megint, hozzátette: meg van itt írva minden… Rám olvasta a tetteimet. Nagyobb koromban ez már nem hatott meg, néhány jellegzetes feddő mondata még él bennem. Egyik: „Parasztnak mindig vásár után jön meg az esze!”- mondta, ha látható nyoma maradt aznapi tetteimnek. Ha nem becsültem meg magam: „Odaadta neki a Jóisten a sarkantyús csizmát, de nem tudta összeverni.” Így utalt esztelenségemre. Ha nagyon mérges volt: „Száradj el, mint sz.. a kert alatt!” Ilyenkor elkeseredettnek látszott. Talán sejthető, hogy minden napra jutott valami csíny.

– Szeretném, ha a Tiszához fűződő kapcsolataidat mondanád!

– Nekem a családom, rokonságom a folyóhoz kötődött. Nagybátyám, Stefán András a hajómotorokhoz értett, apám pedig uszálykormányos volt. Úszni úgy tanultam meg, hogy káka-kötéllel a derekamon apám az uszályról a vízbe dobott. Dobókötélen tartva az uszályról nézte, mire megyek. A vízmélység 10 m is lehetett. Hát így meg kellett tanulnom úgy hat- hét éves koromban úszni.

Tőle tanultam horgászni is. A kikötött uszály kormánykerekét kihajtotta, s az uszály orra a part felé mozdult. A víz erősen felkavarodott. Örvény, ahogy ő mondta „limány” keletkezett. A víz felszíne ilyenkor sormózik. Apám 10-15 m damilra 3-4 horgot akasztott. Ezekkel elég nagy (6-8 kg-os) harcsákat, nyurga pontyokat, szép törpeharcsákat fogott. Egyszer egy harcsát fogott, amit odadobott nekem. Nyúlj be a kopoltyújánál, vidd anyukádnak! Ám a harcsa nehéz volt, s mikor a töltésen cipeltem, a szájába nyúltam, hogy el ne ejtsem. Éles fogai belevágtak a karomba, rettenetesen fájt. A nagymamáék is megijedtek. Metszőollóval, nehezen vágták le a harcsa fejét, aztán a sebeimet gyógyítgatták. Ma is érzem őket.

            Iskolás koromban hasonló beállítottságú, élénk fiútársaim között zajlottak napjaink.  Természetesen a Tisza partján volt a napi találkahely. A mi úttörőcsapatunk „vízi” életet élt. Miénk volt az „Előre!” nevű hajú és 4 nagy szondérozó ladik. Ezek hatalmas kiterjedésűek voltak, mert eredetileg vesszőből font, parterősítésre, s a hullámzás elleni védelemre szolgáló rőzsetáblákat  és követ szoktak szállítani. Ez a védekezési mód akkoriban ment ki a divatból. A széles vízi alkalmatosság nehezen volt irányítható és sok evezősre volt szükség. Mi inkább az Előrével szerettünk kirándulni. Tanárunk, Sidlóczki Béla vezetésével felhajóztunk a Lónyai- csatornáig, vagyis Tiszabercelig. Mondanom sem kell, hogy jó félnapos úttörő foglalkozások voltak.

Na és a búvárkodás! Ha itthon maradtunk, a nagyobb fiúk titokban lábuk közzé alkalmas követ szorítva kiugrottak a csónakból. A követ hamar elengedték, csak a vízszint alá merüléshez, nehezéknek használták. Mi utánoztuk őket, de nem tudtuk szabályozni a merülést, s a követ szorongatva a fenékig süllyedtünk. Felkészületlenül merültünk, sok-sok vizet nyeltünk. Még a tüdőnk is tele lett. A nagyok ezen jól derültek, de mi fulladoztunk. Otthon nem vallhattuk be, mi történt, pedig napokig szenvedtünk.

            Akkor is megvolt a szokás, hogy a Klapka utca végénél, ahol az utolsó nagy fák voltak, a víz fölé hajló fűzre hatalmas kenderkötelet kötöttünk. Ezen felmászva, aztán hintázva befelé igyekeztünk elugrani. Bátor szórakozás volt. Különösen, ha lányok voltak, ment a vagánykodás.

Nem dicsekszem, de az iskolában is a jobbak közzé tartoztam. Hát már úgy értve. Azt mondták rólam, Gyömrey Miska bácsi, a tanítónk miattam lett beteg. Szegény, kórházba került. Szerintem más is okozta. Nem szeretnék mindent elárulni, de amit én kaptam, azt kevesen. Hát igen, az iskolában. Nekem Bendegúz jut az eszembe, az Indul a bakterházból.

Rá hasonlíthattam. Elismerem, sokszor nem volt igazam. Azt pedig nincs idő elsorolni, mennyi sebesülést szereztem. Felakadtam például a szögesdrót-kerítésen. A lábam nem érte a földet, de a többiek csak nevettek. Máskor utcán, kerékpározva elkerített részt jelző drótot nem vettem észre. Akkor a nyakamtól lenyúzódott a bőr. Szegény anyámék fertőtlenítették, igyekeztek visszanyomni. Én pedig sokat szenvedtem. Gyermekkorom itt zajlott a vízszéli utcákban, engem minden ideköt.

            Még a tutajozást sem meséltem. Apám uszályon sokszor szállított követ a Patkó-bányából lefelé. A Körösökre, Szegedre, mikor hol folyt mederszabályozás, partvédelem. Én vágytam a vízre. Ha fát szállítottak, néha felkéredzkedtem a hosszú, több részből álló tutajra, melyet a Gabi gőzös vontatott lefelé. Tuzsérról hozták a Kárpátokból származó szálfákat. Reggel felkapaszkodtam, estére értünk Lökre. Onnan gyalog jöttem haza. Nehéz lehetett a 3-4 tutajból álló konvojt irányítani! A kaland vonzott. Egyszer, talán az 1970-es árvízkor a munkások otthagyták a mentő motorcsónakot, én pedig bemásztam. A partra kirángattam a láncon, aztán a sodrás bevitt. Csakhogy a karó a lánc végén kilazult, s mindenestől sodródni kezdtem. Az irányító evező pedig kidobódott a helyéről, elszabadultam. Kiugrottam, a csónak pedig a Délőig sodródott. Ott érték utol. Lapítottam, ki ne derüljön. No de jobb is, ha nem mondok el mindent. Pedig az sem volt semmi, mikor a tiszavirágzást a vizen figyeltem. Elleptek a kérészek. Meg a rákászás. Elhullott tyúkot kosárban, kővel lemerítettük, s jöttek rá  -hátrafelé- a 20-30 cm-es rákok. Ez még 1968 előtt, baráti bevonulásunk előtt volt. Aztán talán viszonzásul már a csersav jött a Bodrogon, pusztult az állomány.

            Nekem a Tisza mindent jelentett. Például gyerekkori pecázásaim! Fűzvessző, perlon, parafa dugó és libatoll, görbített gombostű. Egészen jól elvoltunk vele. Nem boltban vettük a felszerelést. Sok kerek keszeget fogtunk, ha el nem vitte. Hát így ment az élet 1972-ig. Akkor Miskolcra kerültem, ipari tanuló lettem. Sok év után visszakerültem, s máig itt élek a parton. De már sok minden változott. Hol vannak már a régi fa ladikok, mohával tömítve? Én sem vagyok a régi. Hiányoznak a régi emberek. Emlékszem a nagy árvizekre. Vagy a partépítésre, mikor 30-40 fős brigád hordta ki széles deszkapallókon, furikon a követ, vagy az uszályt a parthoz rögzítve rakták a medret.  Itt, előttünk teljesen alá volt mosva a padka a töltésig. Hosszú szakaszon ki kellett építeni a partot, hogy ne mossa el a gátat a víz. 1970-ben igen nagy volt a gátszakadás veszélye itt a Bodnár-köz térségében. Maga a Tisza is megváltozott. Hol van az már, mikor kicsi koromban (még 1954, a duzzasztás előtt) a kistokaji gulyát áthajtották a vizen. Csak a közepén volt 8-10 m úsztatás, a meder homokpados, sekély volt. A partok védelmével, a strand kő keresztgátjai kialakításával egészen megváltozott a meder, erős lett a sodrás.

Kedves Pisti, igazi tiszai életed volt, de egy apróságot nem tudtál, mikor kérdeztelek. Pedig Bandi bátyád felesége mondta annak idején a bölcsiseknek: „Elvisz a Mókáré!” Én a Felső-Tiszáról, az ottani tutajosokról szóló filmet láttam később a tv-ben. A román tutajosok a zátonyoktól, szikláktól félve emlegették így a Tisza gonosz tündérét: mokare! Úgy látom, te aki ittál vizet a Tisza fenekén is,  a Mokáréval jó viszonyt ápoltál, meg voltatok szépen egymás mellett. Még az is lehet, ő félt tőled… A Tisza pedig csendesen, vagy rohanva folyik tovább…Köszönjük a valódi meséket! (Zelenák István)