Kassa város és a tokaji borvidék kapcsolatai

A Tokaj-hegyaljai borvidék történetének kezdeti időszaka (11-15. sz.)

A borvidék kialakulása az Árpád-korban történt. Ebben Szent István, II. Géza, Imre, II. András és IV. Béla királyainknak fontos szerepük volt. Nyugat-európai (vallon, burgundiai) szőlőtermelők letelepítése nyomán a Kárpátok belső övezetének lábainál szőlőtermelő övezet alakult ki, közöttük Tokaj-hegyalja. Imre(1201), majd IV. Béla tatárjárás utáni évekből származó okleveleiből vált ismertté, hogy az újlatin nyelvű, főként vallon telepesek tevékenysége nyomán sajátos arculatú borvidék alakult ki. A telepesek (hospesek) életét szabályozó jogok felgyorsították  ezt a folyamatot. Ekkoriban már Hegyalja lankáira telepített szőlőültetvények voltak. Az első adat 1248-ból, az (Olasz)liszka határjárásáról szóló oklevélben liszkai szőlőről és sárospataki pincéről szól. A táj termelése a 15. század végéig a borok minőségét illetően nem versenyezhetett a római hagyományú bortermelő tájakkal. Helyi és egyházi igényeket elégített ki. A telepítések játszottak szerepet Sárospatak (1201) és Sátoraljaújhely (1261) városi fejlődésében.

A helyi borok kereskedelmi forgalomba kerülésére a mezőgazdasági árutermelés és a nemzetközi kereskedelem kialakulása idején került sor. 1382-ben a budafelhévizi johannitták tokaji jobbágyai szállítottak- egyebek között- egy edény bort a debreceni vásárra. A nemzetközi kereskedelem első adata szerint 1482-ben a Liszkán birtokos szepesi prépost adott el bort Lengyelországban. Az utóbbi adat egyben korszakhatárnak is beillik. Mátyás király uralkodása időszakától a borkereskedelem hasznáért versenyt folytató szabad királyi városok közötti vetélkedés dokumentumaiban egyre többször emlegetik a miskolci, szikszói, abaúji és zempléni borokat.

            A tokaji bor régi piackörzete a 15-16. században a szomszédos északi tájakon (a Szepességben és Dél-Lengyelországban) alakult ki. A borszállítás kereskedelmi útjai között korán kialakultak a Kárpát-medence déli területein termelt borok szállítási útvonalai, melyek legfontosabbiak a Hernád völgyén át a hegység gerincének viszonylag alacsony hágói, illetve a Poprád áttöréses völgye irányában tették lehetővé az áruszállítást. Ezek az utak természetesen az ősi útvonalakon futottak, melyeken a kereskedők a Kárpát- medence belső tájai mezőgazdasági termékfeleslegének és a sziléziai, lengyelországi ipari készítmények cseréjét bonyolították.

            A kereskedelem korabeli szervezettsége a szabad királyi városokban összpontosította az árucserét, biztosítva számukra a tevékenységhez szükséges privilégiumokat. A fent megnevezett útvonalakon a Szepesség városai és Kassa kaptak árumegállító jogot, mely együtt járt az útkényszerrel. Következménye pedig a városok iparának és kereskedelmének folyamatos fejlődése volt. Ennek eredményeként kialakult tőkeerős polgárságuk, mely felismerve a lehetőségeket, borvidékünk szőlőtermelésének átalakulását, árutermelésre orientált fejlődését eredményezte. Kassa ebben a folyamatban kiemelkedett a nevezett városok közül.

A szőlő és bor szerepe Kassa város életében

A szőlőtermelés városfejlesztő tényező, s ez –mint Buda esetében, így Kassával kapcsolatban is- jól érzékelhető. Ugyanez nem mondható el a Szepesség szabad királyi városaira, melyek közül csak Lőcse határában voltak szőlők, de azok csak gyenge borokat termettek. Kassa esetében szőlőtermelése, majd borkereskedelme sajátossá teszi helyzetét a többi városhoz képest. Mint királyi birtokon fekvő falu 1275-ben az egri püspöknek bortizeddel szolgáló települések között szerepel. Szőlői a Várhegyen, Csermelyen, Vörös-hegyen és Heringesen feküdtek. A földrajzi energiái hatására erőteljesen fejlődő település már 1292-ben megváltotta az egri káptalannak járó bortizedet. Ez csupán egyik mozzanata volt a korai városfejlődésnek. Kereskedelmi pozícióját tovább erősítette, hogy 1297-ben itt székelt a kamarai ispán. Az Árpád-kort követő hatalmi harcokba 1311-ben szólt bele először a város, amikor Omodé nádorral és fiaival vívott harcaiba végül Károly Róbert királyunk is beleavatkozott, s aztán az ő segítségével megszabadultak a földesúri függés alól. A rozgonyi csatában már a király oldalán szerepeltek, s ettől kezdve töretlen volt a város felemelkedése. 1319-ben a király felmentette a kassai lakosokat a vámfizetés alól, s mentességük határait a Sajóig és Tiszáig kiterjesztette. Ezzel a kialakulóban lévő hegyaljai borvidék Kassa vonzáskörzetébe került, ahol korlátlanul érvényesült a város kereskedelmi tevékenysége.

 A király és a város kapcsolatai tovább erősödtek, s I. Lajos korában, 1347-ben elnyerte a szabad királyi városi kiváltságokat. A kiváltságok közül az első a borra vonatkozott: szőlleik után nem kellett a királyi terményszolgáltatást, csöböradót fizetniük. Ettől kezdve megnőtt a bortermelés jelentősége, hiszen a jövedelemszerzés fontos forrása lett. Ugyanakkor megerősítették: a városon keresztül haladó, árut szállító szekerek minden nap vásárt tarthattak. Ezen kívül a város Szt. Mihály napján országos vásárt tarthatott. Ennek időpontját azonban a szüretre tekintettel a város 1355-ben későbbre halasztani kérelmezte. A bortermelők érdekeit szolgálta az a királyi intézkedés (1347), hogy ameddig a polgárok saját boraikat mérik, addig idegenek (pünkösd napjáig) nem árulhatják itt a magukét. 1369-ben ezt a tilalmat szürettől Szent Jakab napjáig (július. 25.) kiterjesztette. A kedvező intézkedések nyomán  kialakult a biztos helyi értékesítést jelentő városi piac. Érdekeiket követve a kassai polgárok arra törekedtek, hogy más településeken is szőlőket szerezzenek. A város határán kívül szőlőket vásároltak Forrón, Szikszón, majd a mai tokaji borvidékhez tartozó Szántón, később pedig Tállyán és Tokajban.

A szabadságjogok pontosítására még 1367. okt. 18-án sor került. Ez már idegenekre is kiterjesztette a város szabadalmait. „Sem idegennek, sem senkinek a kassai polgárok közül idegen bort ne legyen szabad fogyasztania pünkösd ünnepéig Kassa városában, míg a kassai polgárok saját boraikat árulják.” Borfogyasztás mellett a város érdekei az ingatlanforgalomra is kiterjedtek: „Idegen, vagy udvari ember …szőlőt nem vásárolhat”, s „idegen …sőt kassai lakos is csak a bírák és esküdtek engedélylevele alapján legyenek a mondottakra feljogosítva…”[1] Kassa lakói ezzel rendkívüli módon érdekeltté váltak a szőlőbirtokok szerzésében. Hegyaljai szőlővásárlásaik közül a legelső eseteket nem ismerjük, a városi levéltárakban azonban bőven találhatók a további szőlő-ingatlanforgalomra utaló dokumentumok.

            Királyaink bőkezűségét megmagyarázza, hogy kiváltságlevelek kérelmezésekor bőséges adományokat kaptak a várostól, háborúik eseten pedig katonai szerepük, esetleges támogatásuk mellett a szabad királyi városoktól kértek (rendszerint adók elengedése fejében) a hadjáratokhoz szükséges hatalmas összegeket. Zsigmond 1405-ben az egész országban vámmentességet biztosított a kassai kereskedőknek, s 1411-ben –a 24 szepesi város kivételével-  megtiltotta, hogy bárki bort vihessen a városba. Egyéb kedvezményei szintén kivételezett helyzetbe juttatták Kassát.

            A város földrajzi helyzeténél fogva kikerülhetetlen volt a magyar-lengyel kereskedelmi forgalom résztvevői számára. Különös kapcsolatai alakultak ki a lengyel fővárossal, Krakkóval. Ezeket 1394-ben a kölcsönös előnyök biztosítását szolgáló szerződéssel is megerősítették. Mindkét város kereskedői biztonságban lehettek személyüket és vagyonukat illetően. Kassa kereskedelme Boroszló, Thurn és Danzig irányában fejlődött ki legjobban. A kereskedelem árui közé kezdetben nem tartozott a hegyaljai bor. Kassa polgárai elsősorban szerémi és dél-dunántúli borokat szállítottak, s ezeket a Pesten kialakult borpiacon szerezték be. Vásárlás céljából néha Sopronba, Tiszavárkonyba és más városokba is eljutottak. Mivel a kereskedelem a szabad királyi városokban összpontosult, érdekellentéteik mint a borvásárlás és árusítás vitái jelentkeztek.            Mátyás király és a város kapcsolatrendszere bonyolult volt. Kassa mindent megtett az uralkodó megnyerésére, Mátyás azonban Kassának, mint a harmincadvámok bérlőjének jövedelmét csökkentette azzal, hogy a harmincadvám helyett koronavám címén szedette be azokat. Arra nem volt érvényes Kassa bérleti joga, vagyis a király az ország érdekeit a városé fölé helyezte.

1504. Ulászló Kassának János Albert trónkövetelővel szembeni kiállását azzal jutalmazta, hogy a borral kereskedést is az árumegállító jogok közé sorolta. Ezzel Kassa a többi, borral kereskedő város rovására elérte árukészletük lerakását és saját vásárlási igénye kielégítését. A király azzal is segítette Kassát, hogy Lőcse kérelmét elutasítva, nem erősítette meg annak árumegállító jogát. Ezzel Lőcse végleg vesztette a versenyt Kassával szemben. Utóbbi a mohácsi vész előtt érte el jogai kiteljesedését. A Szapolyaiakkal szemben azonban Kassa is alulmaradt. Ők ugyanis saját birtokaikon engedélyezték a Kassát elkerülni kívánó kereskedők letelepedését. Azok pedig kihasználva, hogy ingatlant szereztek, ott gyűjtöttek össze a szükséges árukat. Ráadásul azt is megengedték a Szapolyaiak, hogy új utakat vágjanak birtokaikon, s azokon haladva a határon kialakult vámszedő helyeket elkerülték. A borral kereskedő birtokosok, akik vám nélkül szállíthatták Lengyelországba boraikat, Ulászló engedékenységét kihasználva az 1504. évi országgyűlésen törvénybe iktatták, hogy Kassa nem gátolhatja a birtokosok borszállításait.

Kassa város és a Tokaj-hegyaljai borvidék egymásra találása

            Hegyalja bortermelése már a 15. század végén, a 16. század elején kezdett felzárkózni a Dunától nyugatra fekvő vidékek boraihoz. Oláh Miklós (későbbi püspök, majd érsek) 1517-ben királyi titkárként beutazta az országot, s figyelme a bortermelésre is kiterjedt. Később, 1536-ban megjelent könyve egyik kiadásában vidékünkről ezt írja: „optimi vini feracia”, vagyis a legjobb borok termőhelye. Ez a többi kiváló bortermelő vidékhez történő felzárkózást jelenti. Az általa felsorolt helyek: Újhely, Tarcal, Sárospatak, Liszka és Szántó a borvidék kialakulásának számbavételét mutatja.

Ebben az időszakban járt Paracelzus Tokajban és Tállyán, s későbbi könyveiben elismeréssel szól borainkról. Ő nevezte először a borok királyának a tokajit, s ő ismerteti először a szőlőfürtökön megjelenő penészt is. Borvidékünk ismertsége, jó híre az Északkelet-magyarországi városok közvetítő szerepe kibontakozásával tovább javult.

            A városi kereskedők magukkal hozták más borvidékeken és a lengyelországi borpiacon szerzett ismereteiket, tőkéjük pedig a termelés fellendítésében játszott nagy szerepet. A szőlőtermelés munkálatainak tökéletesítése és a boreladás lehetőségének növekedése egymást erősítő folyamatként ment végbe. A városi szőlőkben kezdték a szüret időpontját- a minőség javítása szándékával- szeptemberről októberre halasztani. A hosszú időn át folytatott közös tevékenység a borvidék és a városi polgárok számára áldásos volt.

Kassa kereskedelmi központ szerepe a 15. sz.-ban már kialakult, s a 16. század végéig emelkedőben volt. Ez várost és polgárait gazdaggá tette. Bevételei a város kiépülését, védművei felépítését és védelmi képességei fokozását, s a Szt. Erzsébet székesegyház befejezését szolgálták. Polgárai a tranzitforgalmat bonyolítva Krakkóig és még távolabbra is eljutottak boraikkal. A városban sorra megépültek a polgárok palotái. A kereskedők egy része pedig Krakkóban is házat (és ezekkel járó jogokat) szereztek, egyesek át is települtek. Ehhez a borvidékünkön található városi és polgári tulajdonú szőlők utáni jövedelmek is hozzájárultak.

A városok közvetítő kereskedelmében megnőtt az édes, vagy száraz, erős borok kereskedelmi forgalma. A bártfai vámkönyvek szerint már 1526 előtt a külföldre vitt borok egyharmada Hegyaljáról származott. Amikor pedig a török terjeszkedés elpusztította a Szerémséget, s azzal csaknem egyidőben Kréta szigetét és görög édesbort termő vidékeket is meghódított, Dél-Lengyelország piacán a határhoz közelebb eső vidékekről származó magyar borok versenytárs nélkül maradtak. A Hegyalja bortermelés hírneve nem az ismeretlenség homályából, hanem fokozatosan emelkedett fel. Igazi fellendülést azonban mégis az aszúborok megjelenése hozott.

Édesborról és aszúról már Sopron, Védeny (1517) és Ruszt (1526) vannak korai adatok. Kassa iratai között 1557-ben a Hegyalján termett aszúról találtak (később elkallódott) dokumentumot. A tokaji aszú születéséről az 1570-es évekből valók a ma ismert első bizonyítékok. Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szószedete (1576) és a tokaji Garaiak 1571-ben írt osztálylevele egyaránt „aszúszőlőborokról” szólnak. Maga a szó pedig nagy mértékben megaszúsodott fürtökből származó italt jelent. A hagyomány szerint a háborúk miatt későre halasztott szüretelés miatt volt tömeges aszúsodás. Szemenként  szedett aszú először a Mádon 1641-ben összeírt Regulamentumban szerepel.

Az aszú megjelenése rövid idő alatt alapvető változásokat eredményezett. Megjelenését követően átrendeződött a borkereskedelem. Huzamos időre eltűntek a mediterrán édesborok az északi piacokról. Megváltozott a közízlés: a borok kategóriákba sorolása igényesebb lett, s az aszúhoz, eszenciához és másláshoz igazodott. Ez a folyamat időben egybeesett a török birodalomnak a mediterrán tengereken és a szárazföldön bekövetkezett terjeszkedésével, minek következtében a déli tájakról az édes borok nem jutottak el a Szepesség és Dél-Lengyelország lakóihoz.

A tokaji borvidék és a borkereskedelem kifejlődése időszakának tartott 16. században  és  virágkorának tartott 17. században egyaránt rendkívüli módon gátolták ezt a tevékenységet a Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János között folyó hatalmi harcok. A város régi tokaji szőlőjét 1528-ban-Ferdinánd hadainak előző évi, a tokaji csatában kivívott győzelme után- Szabolcs vármegye Szapolyai-párti birtokosai (Lőcse város Lisztes nevű szőlőjével együtt) elragadták. Miután 1536-ban Kassa város Szapolyai országrészéhez került, sikerült visszaszereznie. Megismétlődött az eset 1552-ben.  Akkor a Ferdinánd pártján álló Serédi Benedek, a tokaji uradalom birtokosa vette erőszakkal birtokba a szőlőt, de Miksa főherceg a király nevében tiltotta ettől.[2]  A Habsburgok oldaláról elpártolt Némethi Ferenc tokaji várkapitányként 1556-1565 között szembekerült Kassa és környéke Habsburg-párti városai kereskedőivel, a borkereskedelem ezekben az években teljesen megszűnt. Ezért is találtak 1565-ben, Tokaj visszavívása után 4000 hordó bort a vár pincéiben.

Kassa város és polgárai szerepe a Hegyalján

 A Szepesség szabad királyi városaihoz hasonlítva Kassa gyorsabban fejlődött. A történetírók véleménye szerint a borkereskedelem nagy részét Kassa és polgárai bonyolították le. Kassa és polgárai első, nevezetes szőlővásárlásai ismertek. A város 1461-ben Abaújszántón (Hegyes-hegy, későbbi nevén Kis-Sátor), majd a tállyai Bányás(z), Palota és Pécsi, 1474-ban a liszkai Előhegyen és a tolcsvai Kútpatkán vásárolt szőlőt. Darholcz Pál volt kassai lakos, ekkor gölnici várnagy 1474-ben Liszkán, majd 1506-ban Tállyán vásárolt szőlőket. Kassai polgárok közül 1476-ban Szántó Sátor nevű szőlőhegyén Szatmári Ferenc és Fekete János szerepelnek tulajdonosként. Szatmári Ferenc egy időben a város bírája, egyébként leggazdagabb polgára volt. Szintén szőlőtulajdonos Kassán és Tállyán Szatmári István kassai lakos. 1469-ben Szatmári János jelentős összegért átadta tállyai, szikszói és szántói szőlőit Szobránczy Jánosnak. Ők ketten felosztották egymás között a tállyai Hasznos-szőlőt.  Szatmári pár év múlva anyjától négy tállyai szőlőt örökölt. Később a vásárlók között van Kromer Ágoston bíró özvegye 1482-ben, aztán 1483-ban aztán 1384-ben Szatmári Ferenc özvegye. 1487-ben Reyther Mihály, Zeydel István kassai nótárius, 1490-ben Brechtel Péter neve fordul elő vásárlóként, vagy birtokosként.[3] A század nyolcvanas éveiben már a kassai polgárság színe-java megtalálható a vásárló birtokosok között. Az akkor említett 48 tulajdonos 72 szőlőt birtokolt a Hegyalján. Tokajban 1502-ben szerezték meg a Hét leány árka melletti termőhelyet. A kevés adatból is az a tendencia látható, hogy Kassa polgárai a városhoz legközelebb eső hegyaljai településeken összpontosították vásárlásaikat. Ingatlanforgalmi adatok a következő évekből Tarcal, Tállya és Mád határában lévő szőlőket is említenek. Nemcsak adásvétel, de zálogba adás és hitelügylet is előfordul. Nemesi adományként Zápolya István Russdorfer János kassai bírónak 1491-ben adott egy szőlőt. Arról is vannak adatok, hogy polgári birtokot exemptáltak, vagyis mentesítettek a jobbágyszolgáltatás alól.

Az említett birtokosok mind Kassa város gazdag, a várost irányító rétegéből kerültek ki. A városi szőlőművelést általában szintén szőlőbirtokos polgárok irányították. A polgárok ipari és kereskedelmi tőkéjük egy részét fektették szőlőingatlanba. A legtöbbet emlegetett Szatmári család több szőlőt birtokolt, s kereskedelmi kapcsolatai a Krakkón lakó Thurzókig elértek. Szatmári Ferenc a város legnagyobb adófizetője volt. 16 évig esküdt,1477-78-ban főbíró,, a következő évben első konzul volt Kassán. A szőlőbirtokosok között megtalálható még Schwartz György, Szatmári István veje, Bertalan apothecarius, Roth Boldizsár, Erdélyi (Siebenbürger) György fia János, Krugler Kristóf is, akiknek hagyatékában kassai házak mellett szőlők is szerepeltek.  1500 után új tendencia jelentkezett: a termés megvásárlása. Folytatódtak az ingatlanvásárlások is: Kakuk (Krugelbecht) Mihály (egy időben bíró) 1506-ban Tállya Nyerges-hegyén egy krakkói lakostól vásárolt szőlőt. A városi kommunitás birtokosként először 1522-ben adatolható, amikor Szatmári György pécsi püspök, majd esztergomi érsek Kassa városra hagyta (alapítványként) szántói és tállyai szőlőit. A többi szepességi város és polgáraik részéről hasonló törekvések tapasztalhatók. Bártfa városé volt a sátorhegyi Nagy-szőlő, mely Tállya határához tartozott, azt azonban 1496- ban a Kassa városban lakó Schwartz testvérek elperelték. (Ez alighanem a mai Bártfai-dűlő a Krakkó-hegy déli lejtőjén.) A szőlőtermelés új módszereinek és eszközeinek terjesztői elsősorban a széles látókörű városi polgárok voltak. A szőlőművelésben és borkészítésben olyan módszerek jelentkeztek, melyek évszázadokon áttartották magukat a szőlőművelésben és feldolgozásban.

 Bártfa városa már 1487-ben egy tállyai présház tulajdonosa, melyben prés is volt. Kassa város szántói szőlőiben 1561-ben már válogatták a szőlőtermést. (Itt még alighanem a jó és rossz szőlőfürtöket különítették el, s nem az aszút szedték ki.[4]

A városi közösségek hegyaljai szőlőgazdaságai egyedülállóak, ez a birtoktípus más borvidékeken nem fordul elő. A kassai városi szőlőbirtok, a Szatmári-féle adományból alakult ki. Szatmári György 1522-ben, miután esztergomi érsek lett, adta szülővárosának a szántai Nagy-Sátoron fekvő Szobránczi, Fekete Jakab és Greniczer, valamint a nevezett hegy tállyai határhoz tartozó Hasznos szőlőket. Ez azért is érdekes, mert a Szatmári György szőlőit Szapolyai István, mint földesúr már 1497-ben mentesítette minden feudális szolgáltatás alól, vagyis a város dézsmamentes birtokokat kapott.

 A városok és polgáraik szőlőbirtoklása és borkereskedelme a feudális viszonyok között a polgári tendenciák (öröklődő tulajdon, szabad ingatlanforgalom, pénzügyletek, piaci és nagykereskedelmi tevékenység) kifejlődését  eredményezték. A kereskedelmi tevékenység és tőkefelhalmozás a Dél-Lengyelországban tapasztalható borkereslet hatására alakult ki.

A Tokaj-hegyaljai borok Kassa városában

A Szepesség városai a Hegyalja településein saját, a kommunitás tulajdonában és használatában lévő szőlőgazdaságokat alakítottak ki, melyek termése a városok főbírái és tanácsnokai, s valamint közgyűléseik fontos, évente azonos rendben bonyolított ügyvitelét képezték. Lőcsén az említett személyek és testületek ünnepi itala a bor (köznapi a sör) volt.[5]

Kassa város és a kassaiak tevékenységét általánosabban jellemezte a szőlőtermelés és a bor szerepe. Mint az említett városokban, Kassán is a főtéren volt városháza (legalábbis a 16. század közepén pusztító nagy tűzvész előtt). A városháza alatti pincében a város közös borait tárolták. Itt, mint egy kocsmában, kicsiben árusították a bort, ami azt jelezte, hogy a jövedelmet mindennél fontosabbnak tartották. Ezen kívül is több kocsma volt a város tulajdonába, még a külvárosokba is jutott. A városháza alatti pincéből nagyban is árusítottak, s innen indultak Lengyelországba a szekérkaravánok. A bort „karika alatt”, vagyis hordóban árusították. A hordókat 8 hasított husáng „abroncs” tartotta össze.  Kassán csak egyféle, a kassai hordót lehetett készíteni. Ennek a „statvex” (statt gewachs) hordónak a nagysága pontosan nem ismert, 180-200 l körüli űrtartalmú lehetett. Ugyanis a harmincad vám szedő helyeken „félhordónak” számított, s aszerint vámolták. (Az egész hordó a társzekereken szállított 3-4 hl-es „alföldi fa” volt.) Ez előnyös volt a kassaiak számára. Addig nem voltak vele viták, míg Kassa bérelte a vámszedést, de például az 1737. évi, a tokaji borkereskedést szabályozó rendelet megtiltotta ezek használatát, mert a starvex hordókban a rendelet szerinti „tokaji” hordókhoz képest lényegesen több fért.

A szüret kezdetét a városi tanács ülésén határozták meg. A távoli városi szőlők szüretjére falvaik (elsősorban Forró és Garadna) szekereseit rendelték ki. 1673-ban a tanács szüretre 60 köböl gabonát és 8 köböl búzát rendelt a fogyasztásra. A bortisztek szüreti időben végiglátogatták a városi szőlőket.

A város saját hegyaljai szőlői mellet jobbágyfalvaiból földesúri jogon is kapott dézsmabort. Ezen kívül saját polgáraitól adók fejében is elfogadta borukat. Nevezetes nap volt Kassán Szent Márton (nov.11), mert akkor a városi tanács külön ülést tartott- a borpincében- az újbor árának megállapítása (limitáció) miatt és az árusítás szabályozásáról. Ekkor az óborok eladási árát is megállapították. A város által vett borok, külön az alföldi fában és gönci fában tartottak vételi árait is megállapították. Évente a borosgazdák közül négy bortisztet (régebbi nevükön grófot, vagy bergermestereket) választottak, akik bemutatták a borokat. Az árszabás jó hangulatban folyt, bár a bortisztek- akiknek a borseprő jutott- néha elmarasztalást kaptak mennyiségi hiány miatt. A város kocsmáiban, valamint a Lőcse várostól 1562-ben megvásárolt házban (ma Levocsni dóm a színház mellett) vendéglőt tartottak fenn, s ezekben bérlők voltak. Égett bort (palenkát) is árusítottak. Szüret előtt a városban polgárjogot nyert személyek az alföldi borokat árusíthatták házaikból, saját boraik kiforrásakor ezt be kellett fejezniük. Szt. Márton-nap után először a kommunitás borát, majd annak fogytával a polgárokét kezdték árusítani. Utóbbi kezdetét, a „borszabadságot” harangszóval jelezték. A nagy harang szava után lehetett a cégért kitenni. Idegenek Szt. Jakab (júl. 25) után behozhatták és árusíthatták boraikat november 11-ig. Vásárlásról a tanács döntése számított, erre a bortiszteket szólították fel. A részletes szabályozás a bor fontos szerepét jelzik. A város választott tisztségviselői (és a város papjai) bibalét, járandóságot kaptak a borokból. Szüret után áldomást ittak a tanács ülésén, majd számba vették a borokat. 1663- nov. 13-án például „Jött be Szántóról Thornyai uram által alföldi fában nr. 26, Keresztúrból Pásztohy László által nr. 22, ántalag 4, Tokajból jött be alföldi fában 11, ántalag 10. Kassai majorságból jött be 16. A szőlők művelési költségeit pontosan elszámolták. A bevételt és kiadást vezették. Jellemzésül: 1698-ban Gombkötő Mázyás bortiszt 1190 m. forint és 5 dénár kiadásról és 13123 m. forint és 75 d. bevételről számolt be. A legtöbb évben a bevétel lényegesen meghaladta a kiadást. A szőlők termésének őrzésére saját kerülőket alkalmaztak. Rajtuk kívül a kapások, karózók, kötözők, csömöszölők és puttonosok napszámja a kiadások között szerepelt. A városi limitációk kiterjedtek a bodnárok munkájára. (1634-ben „a bodnárok 8-ával kössék az ó-hordót per fl 1. A szüretre a „vinclérek” felügyeltek. A limitációkat kiszögezték a városháza kapujára. Hirdetményen közölték: „A vakmerő, engedetlen, kevély  napi számos munkás pedig meglapátoltatik a városháza előtt.”[6]

Az állami szabályozás előtérbe kerülése és Kassa hanyatlása

            A történelmi helyzet változásai Kassa kiemelkedő szerepének elvesztésével jártak. A 16. század második felében egyre jobban előtérbe került az állam, a kormányzatok beavatkozása a határ mindkét oldalán. Mindkét érdekelt állam az államkincstáruk érdekeit helyezte előtérbe. A lengyel uralkodó körök tiltó rendelkezésekkel szerették volna visszafogni az arany- és ezüstpénz, s általában a társadalom jövedelmei Magyarországba áramlását. Ezek a tiltások azonban nem akadályozták meg a magyar borok fogyasztásának növekedését. A magyar kamara, illetve a Lőcsén megszervezett, majd Kassára áttelepített Szepesi kamara 1567 után a rossz termések, a hadsereg fogyasztásának biztosítása miatt korlátozni igyekezett. Emellett az állami borkereskedelem fejlesztését és a vámbevételek fokozását szorgalmazták. Az állam szabályozó szerepe mindkét államban a határvámok szabályozásában, a harmincad helyek szaporodásában és a borszállítások engedélyhez kötésében csúcsosodott ki. Kassa városa 1590-ben 1000 hordó bor szállítására kért engedélyt, a szepesi kamara tanácsára elutasították kérelmét. 1595-ben  100 hordóra kapott engedélyt, s azt is csak vámfizetés mellett. A polgárok hiába kérték a főbírótól érdekeik határozott képviseletét, mert maga a helyzet változott meg. Kassa és a többi szabad királyi város kiváltságai rövid idő alatt értelmüket, szabályozó szerepüket vesztették. Kassa már nem városi kiváltságai, hanem az ide települő állami intézmények miatt maradhatott a borkereskedelem földrajzi központja. Az uralkodók már nem támogatták a kiváltságok fenntartását. Hiába kapott 1596-ban Kassa és Bártfa örökre szóló borkereskedelmi engedélyt, ha ezt a tevékenységet vámfizetési kötelezettsége teljesítése mellett végezhette.  Ez a város és polgárai gazdagodásának visszafogottságával járt.

Lengyelország fővárosa 1596-tól Krakkó helyett Varsó lett, ami a borpiac területi átrendezésével, a bor szállítási útvonalainak változásával járt. A keleti utak, borlerakó helyek, városok kerültek előtérbe. Lengyelországban maga az állam szervezte a bor piacra juttatását. Mindkét államban a régi harmincadvám megszüntetése és a határvámok egységesítésére törekedtek. A magyar vámszedő helyeken 1561-től ez a vám hordónként 100 dénár volt.

Adatok Kassa és Tokaj-hegyalja kapcsolatainak történetéhez a 17-20. században

            1541-től, Buda török megszállásától az északkeleti tájak lakói évszázadokon keresztül Kassát tekintették központjuknak. A Tátra és a Tisza közötti táj kötötte össze a török által elválasztott ország távol eső vidékeit. A Királyi Magyarországon állami szervek felső-magyarországi központjai összpontosultak a városban. Ugyanakkor az ország egyesítésének törekvései, a nemzeti mozgalmak szintén ezen a tájon igyekeztek teret nyerni. A reformáció szellemi mozgalmainak, eseményeinek Kassa környéke és a Hegyalja volt az elválaszthatatlan központja. Ez időben a város és a borvidék ezer szállal kapcsolódott egymáshoz. A korszak jelképes eseménye volt, mikor Kassa városa megnyitotta kapuit Bocskai hadai előtt. Haláláig innen irányította harcait és országát a két fejedelem, Bocskai és Bethlen. Hegyalja népe és vezetői az ő oldalukon állottak. Rákóczi György erdélyi fejedelemsége idején birtokai fekvése volt az egyik összekötő tényező a Habsburg-országrészhez fűződő kapcsolatokban. Báthori Zsófia, és a két Rákóczi Ferenc élete és működése, kapcsolataik Kassával (és Patakkal) közismertek. A történet Thököly felvidéki fejedelemségével, másik oldalon a Habsburgok kurucellenes fellépéseivel válik teljessé. A város és a borvidék sokféle kapcsolata, valamint az emberek sorsa, életútja a szőlőtermelés és borkereskedelem mozzanataiban is követhető.

Kassa a későbbiekben sem szűnt meg továbbra sem a tokaji bor északi szállítója lenni, csak a körülmények, helyszínek és események változtak. 1673-ból maradt fenn szőlőinek felsorolása, amikor I. Rákóczi Ferenc jelentős pénzösszeg fejében felszabadította a város birtokaira eső szőlőit a földesúri szolgáltatások alól. Felsorolása szerint: elsőa tokaji Mézes-mál  promontóriumon a Hét leány árka melletti, mely mai napig a „Kassaváros” nevet viseli. Második a bordogkeresztúri Mézespest dűlőben fekszik. (Helyesen Mézpest. Ez ma Szegi határához tartozik, a Poklosok (Hosszúmály) vonulata „Kassi” nevű része.) Ugyanitt, Keresztúron a Négyszegű, aztán a Felső-Lapis nagy része, a lejtő alján a Kis-Lapis nagyobbik fele, aztán Keresztúr határának Mád felőli dombján (a Sajgón), egy másik pedig a Kakason, mely a Bánya nevet viselte.  Felsorolja Rákóczi levele Szántó szőlőit, név szerint a Hoffmannt és Gradicsot a Nagy-Sátoron, aztán a Kis-Sátor nevű, a  Fekete Jakab és a Gerencsir következett. Tállya határában: Patócsy a szántói határon, majd a Nagy-Hasznos és Kis-Hasznos a Kraskkó-hegy lábain, Tállya felé. Kassa régi ispotály alapítványának öt tállyai és egy ondi szőlője szintén a kedvezményezettek között volt.[7]Ez a felsorolás magyarázza, miért van sok Kassai, Kassi nevű hegyoldal a borvidék mezővárosai dűlői között. Számukat a kassai jezsuiták szőlői szaporítják. A kuruc mozgalmak elejétől, különösen a Rákóczi-szabadságharc végén, a szatmári béke megkötése után a Habsburg államhatalom a kuruccá lett birtokosokat császárhű emberekre cserélte. Az egykori nemzeti gondolkodású kurucok szőlőit elvették, s párthíveiknek, közöttük a kassai, eperjesi, késmárki, ungvári és szatmári jezsuitáknak adták.[8] A kassai jezsuita rendháznak Abaújszántón kis háza, s két szőlője volt (Elő-Sátor, Nagy Bánya a Fejér-hegyen). Tállyán a városban ház és pince, emellett sok szőlő (Bányász, Bodnárka, Hasznos, Bojta, Nagy- és Kis Nyírjes, Görbe, Kőszetény, utóbbi a golopi hegyen.

. A szepességi városok és Kassa polgárai a 18-19. században  az országrész vezető rétegéhez tartoztak. A kassai polgárok sok egykori kuruc birtokos nemes szőlőjének tulajdonosává lettek. Kassa város egyházi és polgári szőlőbirtokosai a borvidék Abaújszántó- Tokaj közötti, legrangosabb részén birtokoltak. A 19. századi (1854 körüli) kataszteri térképek megőrizték neveiket.[9]

A polgári szőlőbirtokosok között az egykori szabad királyi városok, közülük kiemelkedően Kassa lakói vannak képviselve. Ezek az „extraneusok”, bebírók kezén lévő szőlők legtöbbször- a birtokosoké mellett- a legjobb fekvésű árutermelő szőlőterületek.

 Kassa városa a borkereskedelemben kiváltságjogai kiteljesedésétől kezdve töltött be vezető szerepet, s ez jellemző a következő századokban is. Folytatódott a tokaji bor, főként pedig az aszú északi kereskedelmének eredményeket és válságokat hozó hosszú korszaka. Miközben Lengyelország felosztása megindította a tokaji kereskedelmének hanyatlását, a borpiac területileg kiteljesedett Oroszország és Skandinávia felé. A fő szállítási útvonal továbbra is Kassa maradt. Megerősödött viszont Krosno és Lemberg felé, valamint a Kijeven átvezető út szerepe.

 A későbbi időszakokban is akadtak sikeres korszakok, vagy tendenciák. A visszaesést jelzi, hogy 1762-ben már csak 32 kereskedő élt Kassán. Mária Terézia korának vámpolitikája Ausztriának kedvezett.

A város és a borvidék kapcsolatrendszerének sajátos vetülete, hogy Kassán jelentették meg műveiket a 18-20. századi történetírók és a borvidéket bemutató szerzők. (Közöttük a jelen tanulmányban is idézettek, valamint Mohl és Laszgallner kassai szerzők, Szirmay Antal, Dercsényi János és mások.)

A polgári korszakban Kassa gazdasága újra felvirágzott. Jelentős volt a város termény, szesz és borkereskedelme. Az 1891. évi népszámlálás adatai szerint 10 borkereskedő élt a városban. A város belső piaci igényeinek ellátásán kívül többen számottevő borexportot folytattak. Littmann Sándor Európa és Amerika országaiba tokaji borokat, részben szamorodnit és aszút szállított.  Neves borkereskedők voltak még Patzauer Jakab és Horvitz Félix is.

Kassa a  filoxera pusztításának  nevezetes állomása számunkra, ugyanis Mathiász János itteni szőlőiskolájában fedezték fel környékünk szőlői között elsőként  a szőlőgyökér- tetűt (1885). Ezt követően a vásárlók ültetvényeit kezdték vizsgálni. A tarcali vincellériskola telepein és máshol megtalálták a kártevőt. A borvidék szőlői kipusztulása megállíthatatlan volt, néhány év alatt megtörtént. Mathiász a szőlőskei telephelyen, majd Kecskeméten folytatta a vadalanyok átoltására épülő tevékenységét és az új szőlőfajták kinevelését. Kassa város Abaújszántó határában a legjelentősebb szőlőbirtokos volt.  A „Hosszú sátor” (Krakkó) dűlőben, egy tagban kialakított 75 kat. holdas birtok szőlőtőkéi csaknem teljesen kipusztultak. A város ragaszkodott a szántói borhoz, közgyűlése 1889. márciusában döntött a rekonstrukció megindításáról. Amerikai alanyokból készített oltványokból 32 holdnál többet kívántak telepíteni. Montpellierből hozatták a vadvesszőt. A tíz évre tervezett felújítás nagy lendülettel indult, a borvidék egyik legszebb, „soros” szőlője lett. A magasabban fekvő, s köves talajú területek azonban parlagon maradtak.[10]

A trianoni határok elvágták a borvidéket a felvevő piacától, s a várost is saját birtokában maradt szőlőitől. Kassa kereskedelme előtt államhatárok és az államok vetélkedését szolgáló vámpolitikai lépések képeztek akadályokat.

Napjainkban a „szlovák tokaji” termelésében, illetve a Szlovákia területének eredetileg (1737) a tokaji borvidékhez sorolt, de a trianoni határokkal elválasztott (1920) részén kialakult és kibővített szőlőtermelő táj (Tokaj terület) ültetvényei területének kiterjesztésében Kassa (Kosice) tőkeerős vállalkozói vezető szerepet töltenek be.

Befejezés

A történelem tanúsítja, Kassa város a múltban régióközpont volt, s ebben kiemelkedő szerep jutott a tokaji borvidékhez fűződő tevékenységének. Ezt a szerepet a huszadik században elvesztette, s ez figyelmeztet bennünket az együttműködés előnyei számbavételére.

Felhasznált irodalom:

Borovszky Samu: Abaúj vármegye és Kassa. Magyarország vármegyéi és városai. I.

  Ebből főként lfj. Kemény Lajos: Kassa város szőlőtermeléséről és borkereskedelméről írt fejezete, valamint választott témánkról szóló egyéb részei.

Zelenák István (2012): A tokaji aszú titkai.

Komoróczy György (1944): Borkivitelünk Észak felé. Kassa.

[1] Idézetek a Borovszky S. (1896) Magyarország  vármegyéi és városai I. Abaúj vármegye és Kassa. Apolló Rt. (reprint), 40-42. c. kötetből.

[2] Ifj. Kemény Lajos (1895): A szőlőművelés történetéhez Abaújvármegyében. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895. 233.

[3] Gecsényi Lajos (1972): Városi és polgári szőlőbirtokok és borkereskedelem a Hegyalján a XV-XVI. században. Agrártört. Szemle ,1972. 343. (A polgárok tulajdonszerzésére vonatkozó adatokat innen vettem át.)

[4] Gecsényi Lajos(1966): Bártfa város hegyaljai szőlőgazdálkodása 1485-1563. Agrártörténeti Szemle, 8. évf. 4. szám, 472- 473.

[5] Demkó Kálmán (1890): A Felső-magyarországi városok életéből a XV_XVII. században. Budapest. A szerző elsősorban Lőcse életét mutatja be, s ebben kiemeli a bor jelentőségét.

[6] Kerekes György (1912): Kassa város gazdasági viszonyai a XVII. Században. Budapest. 1-60.

[7] I. Rákóczi Ferenc felszabadító levelét közli a Történelmi Tár, 1898. 734-736.

[8] Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, XIV. (1909) és köv. kötet:  A jezsuiták ingatlanjainak kimutatása, 1776. 318.

[9] Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Sátoraljaújhely. Sátoraljaújhelyi Pénzügyigazgatóság telekkönyvi iratai és birtokvázlatai. 1851-1950. (Településenként).

[10] Hegedűs Sándor (1908): Királyok boráról, borok királyáról… Kiadja Frenkel D. Tokaj