Akkor alakult ki bennem a szabadság élménye és eszméje

(Zelenák István 74 éves, 1956-ban Tokaj, Vásártér u. 1. sz. alatti lakos.  2016. febr. 11-i visszaemlékezés.)

                A forradalom hangulata nem érthető az előzmények nélkül. Gyerek voltam az ötvenes években. A szüleim- nemcsak apám, de anyám is- földet művelő szegényparaszti réteghez tartoztak. Túl azon, hogy hajnaltól sötétig a szőlőben, szántón, réten, vagy kertben dolgoztak, még teheneket, disznót, baromfit, libát neveltek. Nem volt ünnep, nem volt vasárnapi pihenés, mert aki állatokat tart, az mindig ténykedik. Ráadásul öt gyermek eltartása nehezedett rájuk. Nehezen viselték a nehéz életet, de ebben az időben még a szovjet uralom, a hadsereg ellátása és a termelt  hús, tej, tojás nagyon kevés pénzért történő beszolgáltatása nehezedett rájuk. Mindent előírtak, ellenőriztek, mindent elvittek. Ehhez társult, hogy a parasztokat téeszbe, azaz termelőszövetkezetbe akarták kényszeríteni. Nálunk is többször jártak agitátor-csoportok, akik elől bujkáltak a férfiak. Az agitátorok rá akarták beszélni őket, írják alá a belépési nyilatkozatot. Ez pedig földjük és állataik odaadását jelentette, s fel kellett adni álmaikat, hogy ők szabad emberek lehetnek, s megélnek munkájukból. Mindenüket odaadták, hogy gyermekeik tanuljanak, mert ez adott reményt a kiemelkedésre.

                Egy reggel arra ébredtem, hogy a vezetékes rádióban puskalövések hangzanak és szokásos bemondói közlések helyett zenét játszanak. Pedig mindenki a híreket várta, de akkor ezeket eltitkolták. Ki? A kommunista hatalom. Mi nem tudtuk, de a felnőttek a Münchenből sugárzott Szabad Európa rádióból hallották, nagy dolgok történnek Lengyelországban és Pesten. Szüleim féltek a hatalomtól, nem merték nekünk elmondani, mit várnak annyira. Csak a várakozást és feszültséget éreztük viselkedésükből. A gimnázium első osztályát akkor kezdtem. Az osztályban nagy volt a zsongás, nem jöttek a tanárok órát tartani, csak néha jutott el hozzánk egy-egy hír: Pesten tüntetés van, a Parlament előtt géppuskások a tömegbe lőttek, sok a halott. Délután otthon is ilyen hírek fogadtak: fellázadtak a pestiek. Csak lenne valami változás.

               Másnap a gimiben már korán kiderült: tanítás nem lesz. Majd jött a hír: sorakozó! A Kopaszra megyünk. Az udvaron felálltak az osztályok. Tanáraink, Almássy Károly, Ruzsinszki József és a többiek ismertették a helyzetet: Pestről is esett szó, aztán megtudtuk, hogy a negyedikesek elmentek a tsz-irodára és a rendőrségre- ezek közel, a fő utcán voltak- és az épületekről leverték a vörös csillagot. A rendőrök sem mutattak ellenállást. Aztán szép rendben megmásztuk a hegyet. Nagyon büszke voltam magamra, mert az utolsó sorban álltam, a Kopaszra mégis én értem fel elsőnek. Szép idő volt, sütött a nap. Élveztük a szabadságot.  Sokáig néztük a tájat, hátunk mögött a rádió-zavaróállomás előtt őrség állt. (A rádióadások zavarása miatt recsegő hangokat hallottunk, nem hallottuk a beszédet.) Ez a nap is elmúlt. Majd okt.25-ére emlékszem, amikor újra sorakoztunk. Négyes sorokban megindultunk a főtérre. Azt már tudni lehetett: népgyűlést hirdettek, itt is hatalomváltás van. Menet közben Kossuth-nótákat énekeltünk.

               Elsős és kis növésű voltam, az utolsó sorban vonultam. Egyszer teherautók értek utol bennünket, s sok férfi szállt le róluk. Kiderült, hogy diósgyőri munkások voltak. Nyíregyházára igyekeztek, hogy ott is csatlakozásra biztassák a népet. Ebből az is kiderült: Miskolcon mindenki utcára vonult. Így ért el hozzánk a hír: mindenütt forradalom van. A diósgyőriek csatlakoztak hozzánk, s jelszavakat kezdtek kiabálni. Ehhez mi is rögtön csatlakoztunk: éreztük, szép pillanat részesei vagyunk. A kedvelt jelmondat: Mars ki, ruszki! Oroszok kifelé! Mire a főtérre értünk, már együtt zúgott a város: Mars ki, ruszki! Mars ki, ruszki! Közben a lakosság kijött az utcára. Mindenki arcán öröm és lelkesedés látszott. Egy emberre konkrétan emlékszem: Lőwy József a rőfös bolt ajtajában figyelte, mi történik.

                Megérkezett a tömeg a főtérre. Ott a nagyok (negyedikesek) felállítottak bennünket. Nem sokat látta szélről. Valami emelvény-félére felállt valaki, s beszédet mondott. Aztán Baráth Sanyi, negyedikes, akit ismertem, elszavalta a himnuszt. Akkor már a felnőttek nagy tömege volt a hangadó. Mindenki éljenzett. Nemzeti zászlók lobogtak. Aztán szépen visszamentünk a gimibe.

                A következő napokban nagy változások voltak. Ezt persze késve tudtuk meg Kistokajban. Kiderült, hogy Munkástanácsot választottak, ami a községi tanács bukását jelentette. Több nap telt el, talán új választások is voltak. A munkástanács elnöke Kovács György lett. A matematika tanár volt, kevés szavú, lényeglátó ember. (Utóbb tudtam meg, a háborúban partizánvadászként szolgált. Mint tanár B- listás lett.) Ő intette arra a nagyhangúakat: olyan néptanács kell, amibe be kell választani a régi tanácselnököt is. A nemzetőrség is megalakult, mert rendnek kell lenni.  Ebbe olyan fiatalabb emberek léptek, akik a háború előtt még csak leventék voltak. Puskát is kaptak, mert a zavaróállomást a Kopaszon őrizni kellett. Oda járt fel kedves tanárom, Ruzsinszki József is. A hidat szintén őrizték. Később azonban az őrség a Fináncdombra, a mai kilátó helyére vonult vissza, mert orosz tankok jelentek meg. (Érdekes történet, hogy Sz. Tibor azt javasolta, lőjenek rájuk. Okosabbak kinevették: a tankok szétlövik a várost.)

               A kommunisták féltek. B. János veterán bolsevikot kivezették annak idején a tanácsból.(Később tudtam meg, a magyar hadifoglyok Szibériában azért lettek bolsevikok, mert Moszkván át, az egyetlen vasútvonalon lehetett hazajutni.) Volt olyan hangadó személy (Iván András, aki később, a vizsgálat után 2 évig börtönben volt), aki halállistát készített. Nem volt jó kommunistának lenni. (Mostanában derült ki, listáján nemcsak kommunisták, de zsidók is voltak…) Ismertté vált, hogy nemcsak Pesten, Miskolcon is véres események történtek. A nép az ávósokat kereste. Halálesetek történtek, nem lehetett tudni, melyik oldalon állott az áldozat. Tokajban ilyen nem volt, inkább a pesti híreket figyelték. Emlékszem a megdöbbenésre, mikor az első napokban Gerő Ernő beszédét még hallani lehetett a néprádióban. (Szemán rádiónak hívta a nép egy hazudozós ismerősről…)  

               A Szabad Európa rádió legjobban tudta a dolgokat. Ekkor már lehetett hallani, s mindenki az adásokat figyelte. Idővel hallgattuk Mindszenty József hercegprímás beszédét, aki a demokráciáról, többpárt-rendszerről is szólt… Én még ekkor tanultam, mi minden lehetne. Más volt a hangulat, mint Rákosi alatt. Sőt: Rákosi-miatyánk született, már csak a záró sorára emlékszem: „akad magyar ember, aki felakasztja!” (Azt még nem tudtuk, hogy a Szovjetunióba menekült.)  Talán a tájékozódás miatt eljártunk az iskolába, ahol a tanárok éppen-hogy eljöttek közénk. Osztályfőnökünk, Mátyás János a hídnál fogadta az oroszokat. Ő ugyanis oroszt tanított. Szükség volt a tolmácsra. Az oroszok egyébként szóba álltak velük. Innen tudtuk meg, hogy a kiskatonák azt hitték, hogy Egyiptomban vannak. Ott háború zajlott. A pesti oroszok a Szuezi- csatornának nézték a Dunát… Ők úgy tudták, oda mennek harcolni.

               Amíg a fiatalok lelkesedtek, az frontot megjárt öreg férfiak kivárásra intették a népet. Ők már tudták, mit jelent, ha az oroszok megindulnak. Apám s ezek közzé tartozott. Barátai azért a tsz feloszlatásáról is beszélgettek. Nagyon reménykedtek, de nem igazán bíztak…

               Sok minden történt. Miközben az oroszok körbe vették Pestet, az Amerika hangja rádió (amit valódi rádióval fogni lehetett) ellenállásra biztatta a magyarokat.  Magyar testvérek! Tartsatok ki! Mindenféle hírek jártak: már tudtunk a rádió ostromáról, a forradalmárok 12 pontjáról. Ezt több hírben meghallgattuk. Volt olyan tokaji, aki a rádió védői között hallt meg, ávós volt. Katonák jöttek haza, meg a nyugati határtól. Ez egyébként a végén nyitva, őrizetlenül állt. Lassan megindultak a menekülők nyugatra. Ekkor már megszavaztuk, hogy németet tanulunk. Kovács Margó néni (A Gyuri bácsi felesége) megtanította nekünk a dalt: Brennend heiser wüstensand, fern, so fern das Heimatland… A magyar szöveget sokszor hallottuk: Oly távol, messze van hazám… Ezt játszották a  Szabad Európa adásaiban. Elsőként a tokajiak közül P. József üzent haza, hogy megérkezett a menekülttáborba…

               Mi az órákról gyakran mentünk a hídhoz, tájékozódni. Egyszer azonban a tankok a híd helyett már a tutajok csúzdáján jöttek át a Tiszán és a gáton. Akkor láttunk először kétéltű harcjárműveket. Az oroszok ideát kiszálltak, gyülekeztek. Később oszlopban távoztak Miskolc felé. (Később tudtuk meg, a fahíd gyenge volt, ezért az oroszok a polgári hídon keltek át.)

               Idővel Nagy Imre kormánya megalakulásáról is hallottuk a híreket, meg az oroszokkal folytatott tárgyalásokról. Ők szép arcukat próbálták mutatni, tárgyaltak. (Később tudtuk meg, becsapás volt az egész.) Néhány napig bíztunk az új kormányban. Szőke Sándor negyedikes diák apja motorbiciklijén Záhonyig eljutott. Ő hozta először a híreket az oroszok bevonulásáról. A Kopaszon, a rádióállomások értesítették a kormányt… November elseje körül aztán híre jött a csepeli tárgyalásoknak, Maléter Pál és társai elfogásának. Akkor már mindenki tudta, nagy baj van. Még hallgattuk Nagy Imre utolsó beszédét: csapataink harcban állnak…

               Aztán megszólalt a rádió: ismertették a Forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulását. Kádár János beszélt. Másként, mint ahogy a forradalom elején… Jött az utolsó napok harcainak híre: Corvin-köziek kitartása. Végül a rádióban elhangzott az új kormány összetétele. A nép Kádár Apró Dögeinek nevezte őket, a három miniszterről… A menekültek még üzentek MúK! Márciusban újra kezdjük! De aztán már csak a nyitott határ maradt a remény…

               Sohasem felejtem el, milyen reménytelen csend volt a faluban. Voltak, akik sírtak. Lemondás, keserűség. Ismét cserbenhagyott a Nyugat bennünket. A tokaji kaszárnyában orosz katonai egységek voltak. Ezekben a napokban akadt két kommunista, aki kiment a laktanyába és segítségüket ígérték az orosz parancsnoknak. Majd ők újra szervezik a pártot… (Egyikük, T. András- a másik, V. István nevében is,- sok év után leírták ekkori „helytállásukat.” A rendszerváltás előtt nem számított arra senki, hogy egyszer még változás jöhet. Ahogy akkor Antal József mondta: most le kell merülni, mert vagy három, vagy harminc évig hallgatni kell…

               Aztán jött a bosszú ideje. Itt, vidéken nem voltak igazán nagy „bűnösök”. Állítólag mindenkit sokat faggattak, állítólag mindenkit megvertek, voltak, akik sokáig nem jöttek haza. Arról, ott „bent” mi történt, senki sem beszélt. Még akkor is tilos volt, mikor bekövetkezett a rendszerváltás. Csak később derült ki, kiket szerveztek be. Megjelentek Tokajban is az új pártokban. De valahogy felemásan sikerült a rendszerváltás.

               Kovács György, a munkástanács elnöke hosszú vizsgálat után szabad lett. Nem lehetett rábizonyítani semmit. A nemzetőrök idővel a munkásőrségbe jelentkeztek. Ez igazolta a megújult hatalom szolgálatát… Tapasztalatból sok született, reményből semmi sem maradt. Én lelkes gyerekként –mint akkor mindenki- óriási nemzeti színű kokárdával jártam. A régi Kossuth- címer viasz másolatát is hordtuk. A szívünkben pedig megmaradt valami. Tudtuk, egyszer talán még más lesz. Szüleink óvatosak voltak, hallgatásra intettek bennünket. Már tudom, miért nem szerettek erről az időről beszélni. A 20. század sok változása, vihara megtanította őket csendben túlélni.

Tokaj, 2016. febr. 11., Zelenák István