A tokaji Vecsey-család a történelem viharában

               Tokaj város múltjának sajátos vonását szeretném az olvasónak bemutatni. Itt élt közöttünk egy földbirtokos család. Sorsukon keresztül a közös múlt tapasztalatai sorjáznak. A tokaji Mézesmálon királyok, fejedelmek, valamint arisztokrata családok birtokoltak területeket. Tokaji kastélyaik, kúriáik legtöbbje elpusztult. 1848 után egyedül a Vecsey-Oláh familia élt itt, amely évszázadok során összefonódott a hajdukerületet irányító nánási Oláh, a mikófalvi Bekény és a bocsári Mocsáry-családokkal. Róluk szól a történet.

                A múltban keresgélve közülük legelőször a nánási Oláh Emil neve fordul elő az első népszámlálás (1869) felvételi lapján. A  Nagytokaj 25. sz. házban lakott. Szőlője az állomással szemben, a Szerelmi dűlőben, valamint a ház felett, a Palota dűlőben volt. Az említett ingatlanok az 1867.évi és az 1904.év kataszteri térképeken is megtalálhatók. A sokfelé előforduló Vecsey és Véc sey (rokonnak tartott) családok közül a vecsei Vecsey familia Veszprém megyében, Pápán és környékén élt.  A családban özvegyen maradt egy feleség négy gyermekkel, s idővel elvette őt nánási Oláh Emil. Az említett első magyarországi népszámlálás egyik felvételi lapján, a mai Óvár utca(sokáig Heinrich-félének hívott)  házban, a hegy felőli oldalon álló ház lakóiként írták össze az özvegyet négy gyermekével, mint a fent említett Oláh Emil özvegyét. A Vec sey-özvegynek nem voltak jelentős birtokai, a nánási Oláhok nagybirtokai  Hajdúnánás és Tiszabüd határában feküdtek. A házassággal létrejött család későbbi férfitagjait, akik a Miklós és Károly neveket váltakozva viselték, a tokajiak jól ismerték. A családi sírbolt a református temető elején található.

               Ettől kezdve az így a kialakult Vecsey-Oláh családként éltek Tokajban.A felsorolt ingatlanokon kívül az egykori (II. sz. szociális otthonként ismert) Zeleméri-kúria  két pincéje, a rk. templomtól az evangélikus udvar felé elnyúló egykori  Mihó, majd Kefala-pince, a Papszeren a mai Borostyán- (előzőleg Tasnádi-) pince, a Várad-utcai pince, s több telek, szőlő és parlag a Vecsey- Oláh család és rokonai tulajdonában volt. Mivel a legnagyobb adófizetők képviselő-testületek tagjai lettek választás nélkül, közöttük voltak a Vecseyek. ( Az említett Miklós 1892 és 1922 között viselte ezt a tisztséget.) A familia számtalan környékbeli nemesi családdal házassági kapcsolatba került, így a báji Patayakkal, Bekényekkel és Kazinczyakkal. Sok főispán, alispán, képviselő volt a rokonságban.

               A család 1918-ban eladta az egyik Vecsey-kúriát Zemplén megyének, s helyén felépült a tokaji járási főszolgabírói hivatal.(Ez volt a szoc. otthon 2. sz. épülete.) Már a századforduló után felépült egy szép úrilak a Remete-hegy Abaffy- sánc  dűlője alatti Vecsey- kertben. Történetünk itt folytatódik. A népes család számára terjedelmes szobák, szép szalon, s a ház folytatásában, s a hegy felőli oldalán alkalmazottak szobái voltak. A gyermekek mellett szobalány és tanító, ezen kívül udvaros, kocsis és még több alkalmazott látott el feladatot. Két autó számára volt garázs, ezen kívül lovagláshoz, hintókhoz és igahúzáshoz használt lovak, aztán tehenek istállói álltak. Az országúttól szép hársfa- allé vezetett az úrilakhoz. A ház előtt gyönyörű park állott. Keresztúr felé voltak a gyümölcs-és zöldséges kertek. Nagy társasági élet folt. Szakképzett ember foglalkozott a szőlővel és borral.  A Kis-Garai dűlőt az ő szőlőjükről máig Vecsei-dűlőnek hívják. A szőlő művelését vincellér (Földesi Gábor) által irányított szőlőmunkások csapata által végezte.  A termést az akkori kereskedő-pincészetek (Tokaji Bortermelők Társasága, Úribor Rt.) értékesítették.

               Ebbe a családba született bele 1993-ban Krisztin, akit a mai tokajiak közül is sokan ismertek. Színes egyéniség, kedvelt személy volt. Minden nap megfürdött a Bodrogban. Ráadásul a folyó jégmezejének beálltáik hideg víz esetén is megtette. Őt máig emlegetik. Bátyja, Károly és családja 1967-ig ebben a házban élt. A család felvállalta a haza sorsával járó szerepeket.

               Az első világháború sebesültjeiről az állam gondoskodott, az úri hölgyek pedig az ápolással foglalkoztak. 1915-ben Krisztin, aki ehhez tanfolyamot végzett, ápoló lett a régi Vecsey-házban (Rákóczi út 32.) létesített otthonban. Itt a vezető a neves tokaji Székely-család városi főügyész tagjának (a polgári iskola építését is kezdeményező)  Dr. Székely Károlynak a felesége volt. (Itt van az alkalmam, hogy megnevezzem a tokaji helyismereti tevékenység  első művelőjét, aki Székely Károly volt. A millennium idején működött. Az utcák –s a köztük a Kossuth-tér elnevezése is- az ő javaslatára történt.)

               Krisztint 1914-ben feleségül vette egy környékbeli földbirtokos, Bekény Gyula, aki honfoglaláskori ősöktől vezette le családját. Ők ettől kezdve a nagy házban, időnként pedig a Nagyfalu határához tartozó Bekény- tanya kis kúriájában éltek. A tanyán 900 kat. hold szántó volt a birtokuk, ezen kívül a Disznókő alatti Hódos-tanyán is 300 hold. Leányukat, Olgát vette el később Mocsáry Zoltán. A régi szép időkben a földbirtokosok összejártak, kártyáztak (bridge) és vadásztak. Életükhöz hozzá tartoztak a bálok. Ők is egy nyíregyházi agarász-bálon ismerkedtek meg, ahol megjelent Horthy Miklós is.

               A  Mocsáryak sok nemes cselekedettel szolgálták a hazát. Leghíresebb ősük a magyar és nemzetiségi népek együttélésének javításán munkálkodó Mocsáry Lajos volt, aki elsőként figyelmeztette a magyar kormányzatot, s az egész nemzetet az összefogás szükségességére. Nem sok követője akadt, az eredményt pedig ismerjük. Tevékenysége elismeréseként nemrégiben Andornaktállyán, a családi kastélyban méltó emlékhely alakult ki, ma is meglátogatható.

               Visszatérve a ma is ismert Mocsáryakra, házasságuk után Mocsáry Zoltán és Bekény Olga , valamint  gyermekeik,  Judit és Andrea  az apai birtokokon születtek, s ott töltötték kisgyermek korukat. Mocsáry Zoltán, a polgári rendszer ismert embere 1940 szeptemberében részt vett az északerdélyi bevonulásban, s az ottani ünnepségeken. Előbb Mezőkövesden, majd Sajószentpéteren volt járási főszolgabíró, aztán 1940-benmegkapta alispáni kinevezését Borsod megyébe. Egy napig sem töltötte be, mert katonai behívót kapott. Tartalékos huszártiszt, százados volt, s egységével részt vett a 2. magyar hadsereg Don melletti harcaiban. A huszárok az arcvonal mögött láttak el sajátos szolgálatot. 1943. január 12-ét, az oroszok  urivi és scsucsjei áttörését követően visszavonultak.  Parancsnokuk meghalt, ő került a helyébe. A kassai huszárszázadot emberveszteség nélkül, de rendkívül sok erőfeszítés és szenvedés árán sikerült visszahoznia. Rendkívül hideg időben, ismeretlen tájon, ellenség által üldöztetve, sokat gyalogolva vonultak vissza. Ő maga is megsebesült. Magas kitüntetéseket kapott. A végső következmény pedig az lett, hogy Magyarország a szovjet hadsereg által megszállt ország lett. Aztán pedig nagyot fordult a világ.

Itthon, némi pihenő után, 1943-ban Mocsáry Zoltánt a rimaszombati felderítő osztályhoz helyezték. A front átvonulása idején a biztonságosnak látszó Lukanénje nevű falucskába húzódtak, a rokon Majthényi- birtokra. Szerencsés választás volt, mert az ellenséges hadműveletek elkerülték a vidéket. A falu ma a határ túloldalára esik, Balassagyarmat közelében van . Ide jöttek a Bekény- tanyán és Tokajban élő nagyszülők is, együtt – és sikeresen- élték át a front átvonulását. A terület visszatért Csehszlovákiához, ezért 1945-benTokajba költöztek. Egy másik világ várt rájuk.

               1944-1945 fordulója a II. világháború végét, a „jaltai rendszer” beköszöntését jelentette Tokajban. A változásokat  mindenki átélte az idősebb generációból. A mai fiatalok már csak könyvből tanulták, mit hozott a sors. A földbirtokos osztály tagjai gazdagból szegények, az országot irányító szerepből kitagadottak lettek. Bekény Gyula a földbirtokok kisajátítása után elvesztette mindenét.  Az események hatása alatt 1946-ban, a Bekény- tanyán rosszul lett, s a család Tokajba hozta. Itt halt meg. Úgy kellett visszacsempészni koporsóját a Bekény- kriptába, amit ekkorra teljesen feldúltak, kiraboltak. Azóta már a tanyát is lebontották, oda lett kis kúriájuk is. A tanya népe uradalmi cselédből „újgazda” lett, mindaddig, míg a téeszeket meg nem szervezték. A földbirtokos viszont földönfutó, mert a 100 kat. holdon felüli birtokot teljes egészében kisajátították. Tokajban húzta meg magát a széles rokonság. Kilencen voltak. Tokajba költözött Mocsáry Zoltán családja, itt élt velük Krisztin nagymama és Vécsey-Oláh Miklós dédnagyapa felesége,bessenyői és örvéndi Beőthy Malvin is, aki annak idején ennek a   háznak az építését szellemileg irányította. Az 1923-ban megnyitott Patkó-bánya közelében felépítették a kis Mocsáry-házat.

               1945-től Mocsáry Zoltán volt a nagy családban az egyetlen kereső. A katonai szolgálata után semmi járadékot nem kapott, de különösen nem számíthatott állásra, hivatalra. Ekkor ezt az állapotot X-esnek nevezték, vagyis a régi állasmapparátus tagjaként ellenségnek volt nyilvánítva. Olga, az anyuka tartotta össze a családot, a hirtelen jött szegénységben a szeretet volt az egyetlen jó dolog. A sok családtag csak Mocsáry Zoltánra számíthatott, aki teljes szívvel vállalta sorsát.  Ismeretségei révén egy ideig a zempléni erdészetnél talált alkalmazásra. Figuráns volt, vagyis a mérnök mellett a készítette a rajzokat, az erdőkitermelés helyszínét, utjait, a fatelepek helyét tervezte. Rövid ideig a tolcsvai mustsűrítő üzem éjjeliőre volt. Aztán sikerölt lovat vennie, s kőhordást vállalt. A Patkó-bányától a vasútállomásra szállította volna a követ, de gyenge lova nem bírta, elpusztult. Ekkor a tokaji bányászok annyira megsajnálták, kevés pénzükből támogatták, hogy másik lovat vegyen. Száznál több bányász fillérjeire volt szükség, hogy ez sikerüljön. Megbecsülték, amiért sorsukat vállalta. Ő pedig felírta azok nevét, akiknek tartozott, s később mindenkinek kifizette az adósságát. Annyiban rámosolygott a szerencse, hogy (régi rangját említve) gr. Haller Ferenc maga mellé vette. Az új rendszer rákényszerült arra, hogy végzettségének megfelelő munkát bízzon rá: Haller, mint mérnök  irányította az Ungvártól Budapest felé vezető országút, mint katonai felvonulási út kiépítését. Ezzel egy időre Mocsáry Zoltán is fizetéshez jutott. Két kezével építette az utat.

               Krisztin nagymama szintén vállalta, amit a sors rá kimért, napszámos lett. Bár régen sportolt és verseket írt, most a szőlőművelők közzé állt, kapált a Hétszőlőben és mindenütt, ahol munkát kapott. Edzett volt, bírta a munkát. Például a Bodrog-parti füzesben a tokaji kosárfonókkal vágta a vesszőt.

Pár év után,1950-ben államosították a Vecsey-kerti házukat . Az eddigi alkalmazottak és ők maguk is a nagy házban éltek, de most már bérleti díjat fizettek érte.”Lakók” lettek. 80 forintot fizettek havonta. Ebben a helyzetben, még a hatalomváltás ellenére is, az emberektől nagyrészt együttérzést kaptak, de maga a rendszer ellenséges volt. Az azt jelentette, hogy elérve a középiskolás kort, a két lányt nem akarták gimnáziumba felvenni. Pontosabban: a tanári kar készséges volt, de egy miskolci hivatal személy szerint ellenőrizte ügyüket. Szerencsére a tanárok bemondták: az apa követ hord, ugyanúgy dolgozik, mint mindenki más. Megpróbáltatások árán, sok év után végezhettek iskolát, és állást is kaptak. De ez már az 1960-as években volt.

               A fordulatot az hozta életükben, hogy a megalakuló Vegyesipari Szövetkezet kezdeményezte a nagy porta kisajátítását. A kapott kártalanításért 1971-ben Érdligeten vettek kis házat. Andrea, aki egészségügyi főiskolát végzett, bölcsődevezető volt Érdligeten, Judit műszaki iskolát végezve állást kapott. Férje is megjárta a sors rögös útját, szénhordó volt, de magas szintű német tudása révén később jó állásba került. Műszaki tolmács lett.

               Vecsey-Oláh Károly 1967-ben halt meg. Krisztin nagymama 1971-ig Tokajban volt, élete utolsó éveit Érdligeten, családja körében töltötte.  A rendszerváltás után Mocsáry Zoltán megkapta posztumusz elismerését: 1997-bena vitézi rend tagja lett. Emléke azért is fennmaradt, mert szabad idejében megtanult festeni. Horváth Zoltán volt a mestere. Képei az erdőket, hegyi tájakat, és a szeretett Bodrog-partot örökítették meg. Tokajban számon tartják, mint autodidakta festőt. A familia tagjait egyetlen dolog segítette: a bennük rejlő tehetség, aktív életmód és az elvégzett iskolák.  Ezért tudtak a sors kihívásainak megfelelni. A család a távolból szeretettel gondolt vissza Tokajra, ahol a környezetük emberségesen bánt velük akkor is, mikor a sors üldözöttjei lettek. Judit, amikor férjhez ment, az esküvőt a tokaji református templomban tartották. Bárány Pista bácsi eskette őket. Már csak ő él az egykor Tokajban tartózkodó nagy familiából, s szívesen látogat haza, ősei városába. Neki tartozom köszönettel az adatokért és a képekért.

Tokaj, 2018. március