A tokaji borvidék legendái

A bor az ember számára összekapcsolja a természetet a szellemi, természetfeletti világgal. Ugyanígy összekapcsolódik a bortermelésben kiemelkedő termőtájon a szőlő művelése, a bor készítése és az ezekkel kapcsolatos eszmék, nézetek, legendák kialakulása. A korai időkben, az „olasz” vinitorok és a kereszténység térhódítása korában a legkülönbözőbb helyzetek keveredtek: az Anonymus által (1200 körül) emlegetett „áldomás” szokása, a bor liturgiai szerepének megismerése és a keresztény vallás ősi legendái elég érdekes módon kapcsolódhattak össze. Az ősi istenanya-elképzelés „Boldoganya” néven élt tovább, az áldomás és a tudomány (ukkon)-pohár  szokása napjainkban sem ismeretlen, napjainkig társul az adásvételhez.

A szőlők védőszentje, Szent Vince tisztelete a pataki dominikánusok megtelepedésével  jelent meg a borvidéken (12. sz. eleje). Birtokuk ugyanis a Szemice (Szemince) domb környezetében feküdt. Azt is feltételezhetjük, hogy Olaszi, Liszka és Tállya telepesei  körében szintén ismert lehetett. A telepesek a Szent Vince tiszteletében élők vidékéről jöttek a Hegyaljára. A keresztény legendák a mai egyházi liturgiában is jelen vannak. A bibliai, istenes gondolatok átszövik életünket. A tokaji rk.templom oltárán Melkizedek szőlő-és bor áldozata látható. A bor ezernél több éve Krisztus vérét jelenti számunkra. Ezekre gondolva is igaz a mondás: a Hegyalja a legendák földje.

A középkori kolostori élet mindennapjaihoz a szőlőművelés gyakorlata is hozzátartozott. Borvidékünkön se szeri, se száma a kolostori szőlőknek. Tokajban a Remete-hegy és a tarcali Remete-dűlők és Remete-völgy, a zombori, tarcali és tokaji Barát-szőlők a Szt. Pál remete testvéreit (a pálosokat) idézik. A világi papság élete a saját szőlő létezésén kívül a földesúrtól a helyi lelkészeknek hordószámra járó bor, vagy a püspökök és a pápa számára összegyűjtött bortized révén állandósították a társadalmi kapcsolatok és a vallásos gondolkodás együttélését. Ezt jelezték a hegyoldalakat díszítő keresztek és a gyakori földrajzi nevek. Számomra a zombori „oltármesterek” szőlője a Virginás tetején, a több helyen előforduló „Boldoganya” szőlőnév, a szántói /Beatae Virginis eredetű) Bea-dőlő, a templomok felszentelésére utaló Szent Tamás (Mád) és társai a legszebb példák. És akkor még nem említettük a rátkai Isten-hegyet. A szőlőművelés gyakorlata és a vallásos gondolatok teljességgel egybeforrtak a Hegyalján.

A feudalizmus fénykoraként is emlegetett Mátyás király korában, udvara humanista tudósai egyenesen a világ legjelesebb termőtájai közé emelték borvidékeinket. Az aranyvesző legendája eredetileg a Szerémséget illette meg, de Paracelsus, aki 1524 táján járt Tokajban és Tállyán, ugyanezért kereste fel vidékünket is. A legendától függetlenül, mint a természetben gyógyszert kereső tudós alaposan megfigyelte szőlőinket. Ő írta le a nemes rothadást, mikor a „putrefation” szót említi. 1527-ben és 1541-ben megjelent könyveiben Tokaj kiválóságát zengi. Megelőzte XIV. Lajost abban, hogy a tokajit a királyok borának titulálta. Kell-e szebb legenda az aranyvesszőről szólónál, s kell-e jobb „marketing- szakember” Paracelsusnál?

A Mátyás korától megindult fejlődés borvidékünkre terelte a figyelmet. Jellemző volt az arisztokrácia és a kereskedők érdeklődése a borvidék iránt, ugyanakkor településeink mezővárosi rangot kaptak. Ez együtt járt a termelés fejlődésével, a szőlőfajták kiválasztásával, s ettől kezdve javult a minőség. A XVI. század pedig döntő változásokat hozott. Ezek közül az aszú megjelenése volt a legfontosabb. Aszús borainkért pedig a lengyelek aranyukat és ezüstjüket adták. Csak a nemesfémek bányászatát kísérhette nagyobb figyelem, mint az itteni szőlőművelést. Ennek termése, az aszú vált az emberek szemében a legendák vágyott témájává. A Szepesség kereskedő polgárai és Szepsi városa, Túr, Nagyvárad és Debrecen kereskedői (s általában a városok lakói) érdeklődése felénk irányult. A gazdasági fejlődés 1517 után (ötszáz éve!)  összekapcsolódott a reformáció vallást megújító és kultúrát fejlesztő hatásaival. A kor szellemi nagyjai mindenben az „igazit” keresték: hitelvekben, szőlőfajtákban, iskolákban és emberiességben egyaránt. A helyben kiválasztódott furmint fajtát a legjobb római borok termőtájáról nevezték el. A fejlett Európa jelképe a későreneszánsz gondolkodók és utódaik részéről Bacchus lett. Ő jelképezte minden téren a magasabb értékrendet. Hogy hol élt Bacchus? A boldogság földjén. Természetesen Tokaj hegyén. Timon Sámuel epigrammája ezt így fogalmazza meg:

„Bacchus a föld kerekén amidőn épp körbetekintett,

Merre találná meg legjobb óborait,

Végre szemét híres tájára vetette Tokajnak,

S szent oltárainál látta az áldozatot.

Ámul, mert a vidék hideg északi pólus alatt áll,

Bőviben adja a föld mégis a jó borokat.

Szarvas hegy tetejéről körbetekinti a völgyet,

Mád mit is ád,s Tarcal, és mit a zombori föld.

Látja saját adományaiban dúskálni Hegyalját.

Szólott ily szavakat lelkesen ajkaival:

Champagnát, s Chiost gondoztam századokon át,

Trónusomat mégis, íme, Tokajba teszem!” (János István fordítása)

Az aranyvessző legendáját az ő kultusza követte, s ez a tisztelet átcsapott a népi mitológiába. Hegyalja településeinek szüreti felvonulásain évente láthatjuk ezt. Tokaj főterén pedig Szanyi Péter szobra állandósítja jelenlétét. Azt, hogy a Bacchus kultusza él, mindenki tudja. És megtanuljuk: aki jó bort iszik, szép legendák születnek a lelkében.  Kell-e csodálkoznunk, hogy 1562-ben a tállyai bor a pápa asztalára került? Aztán királyok, cárok, költők ajka zengte dicsőségét. A szőlők birtokosai és a borkereskedők pedig meggazdagodtak. A császári szőlők termése Bécsben, a Burg királyi vendégei poharában csillogott. A borvidék pedig a jezsuiták és bécsi főemberek kezébe kerülve új legendákat szült. A XVIII. században Szent Orbán segítségével a kései fagyoktól lehetett megvédeni a termést, Szent  Donát pedig a jégveréstől óvta szőlőinket. Új kor, új földesurak, új legendák születtek. És kialakultak az új tudományok.

Paulus Kéler 1726-ban elkészítette a borvidék első tudományos leírását. Bél Mátyás tudósa, Matolai János 1732-ben rangsorolta a szőlőterületeket. Dercsényi János 1796-ban ónémet nyelven már a kőzetek, ásványok szerepéről és a bor forrásáról értekezett. (Művét néhány év múlva Őri Filep Gábor fordította le.) A borvidék és Zemplén megye tudósa, Szirmay Antal  1798 és 1810 között a felhalmozott tudást közvetítette az olvasóknak. Ettől kezdve már a tudományok nyelvén szárnyaltak a gondolatok. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az aszú a természet ajándéka, mint ahogy a száraz borok is azok. Ez azonban nem jelentette a legendák kihalását. A szőlőkben a kapások minden időkben számon tartották a legendákat. Veres Gyurkával társalognak, aki nem más, mint a mádi bort ivó Csokonai csikóbőrös kulacsa. A Hegyalja pedig a borivó ember paradicsoma. Megszülettek Bacchus népi ábrázolásai. Az sem csoda, hogy Bacchuson kívül minden településnek megvannak a maga saját kis legendái, történetei, valamint a nagy mesélői. Megvannak a történetírói is. Azt tartják, hogy a Hegyalja hazánk leginkább „feldolgozott” vidéke.

Bacchus földjén azonban a bajok is jelentkeztek: 1850 táján a peronoszpóra és a lisztharmat, majd 1880 táján a szőlőgyökértetű. Ezekhez társult a borpiac változása, a kereslet csökkenése. A gazdaságos művelés jegyében „a hegyeket legyőzte a bucka.” A Hegyalja pedig a siralom völgye lett. Ilyen hangulatban ünnepeltük a honfoglalás millenniumát. Nem volt már jó hangulat, nem volt mese, nem volt legenda. S ekkor felcsillant valami. Megjelent  Újhelyben az Adalékok Zemplén vármegye történetében c. időszakos kiadvány, s három évtizeden át sok írást közölt a vidék lakóival.  Dongó Gy. Géza szerkesztő tájékoztatta az olvasókat: Sátoraljaújhely városkönyvében rátalált Kazinczy Péter bejegyzéseire. Ezek szerint Szepsi Laczkó Máté prédikátor aszúbort adott Lorántffy Zsuzsanna ünnepi asztalára. S Dongó azt is hozzátette: ő készítette „okkal-móddal” az első aszúbort. Ígérte, erről később tájékoztatják az olvasókat. Ez a tájékoztatás évekbe került, valószínűleg a Laczkó Máté krónikáját keresték. Az sem lett volna baj, ha elolvassák Szirmay: Zemplén megye bortermő helyeiről és helyeiről 1798-ban megjelent művét. Szirmay ugyanis 1560 tájára tette az aszú készítésének kezdetét. Nemigen találták Szepsi Laczkó Máté krónikáját. (Az pedig bosszantó, hogy mi sem találjuk már meg az újhelyi városkönyvben a nevezetes szöveg lapját, mert valakinek túlságosan megtetszett, s elvitte.) Így aztán az egyetlen biztosra vehető mondat sincs meg.  A történet érdekesen folytatódott. A millennium időszakában az újhelyi Várhegyen két ember sétált: Dongó Gy. Géza és Becske Bálint, Kazinczy ekkor élő leszármazottja. A múlton merengtek, a romokat a pálosok kápolnájának vélték. (Egyébként a pataki Bretzenheim uradalom borháza volt.) Nem ismerték a múltat, viszont jó volt a fantáziájuk. Beszélgetésükről az 1903-ban megjelent Sátoraljaújhely története c. könyvecskéből értesülünk. A könyvet Dongó Gyárfás írta. (Én a sárospataki nagykönyvtár olvasótermében, mint kézikönyvet használtam.) Nagyon tanulságos, mert megtudhatjuk, hogyan születnek a legendák.

Jómagam a legendával később, a Borkombinát kiadványaiban találkoztam, s a szakkönyvek is idézték. A legendák az emberi emlékezet termékei, én is csak „saját kútfőből” próbálom felidézni. Eszerint Szepsi Laczkó Máté tiszteletes aszúbort tett Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony húsvéti ünnepi asztalára. Az aszút ő készítette az újhelyi Orémusz-szőlő terméséből. Módszerét pedig krónikájában is feljegyezte. Borvidékünkön azóta is az ő eljárását követve, puttonyszám szerint készítjük az aszút. Ez azt jelenti, hogy egy gönci hordó borhoz, ami körülbelül 135,5 liter űrtartalmú, hozzákeverünk három, vagy öt puttony (űrtartalma 28 l körüli) aszútésztát. Így három, vagy öt puttonos aszúborról beszélünk. Régen ettől eltérő puttonyszámmal is készítették. Az aszúbort hordóban annyi évig érleljük a pincében, ahány puttony aszútésztát tartalmaz. Ez a történet némileg változott az idők folyamán, s még akkor is része volt a pincekultúránknak, mikor a mértékegységek és a technológia megváltoztak.

A tudományok fejlődése nem állt meg. Nyílvánvalóvá vált, hogy a XVI.-XVII. századok folyamán először csak jó aszús években született „aszúszőlő bor”, majd a kiszedett aszúszemek tömegéből készítették. Ennek idejét Balassa Iván a XVII. sz. végére tette, sikerült azonban az 1641-ben született Regulamentumban és az 1655. évi 79. artikulusban is megtalálni a szemenkénti szedés leírását. A következő évszázad első évtizedeiben az uralkodó környezetében megszületett a törvényi rendezés igénye. A birtokosok véleményének megismerése után III. Károly király 1737-ben, szüret előtt kiadta titkos utasítását, hogy rögzítse a törvényes elvárásokat. Híres rendeletében a világon elsőként zárt borvidékké  nyílvánította a Hegyalját. Rendeletéből most csak a vámszedés szabályozását célzó részt emelem ki. A hordók sokfélesége lehetetlenné tette az egységes vámszedést, ezért csak a „Tokaji” jelzéssel és évszámmal ellátott hordókban lehetett a vámhelyekre szállítani borunkat. A hordók és ántalagok (fél hordók), valamint a puttonyok, mint az aszúkészítés eszközei mértékét előírták. Így mindenki egységes eljárás szerint fizette a vámot. Vagyis királyi akarat szerint készültek puttonyszám szerint az aszúborok.

Visszatérve a témához, tanulságos lenne a nevezett legenda egyéb tényeit is megvizsgálni, mert a pálos szőlő és Orémusz elnevezés kapcsolata is vitatottá vált. Kazinczy Péter eredeti mondata valóságtartalmát én kétségtelennek tartom, bár a Lorántffy, vagy Rákóczi időszakba helyezése is felmerül. Az tény, hogy Sárospatakon, Lorántffy Zsuzsanna részére nevezetes ajándékozásra kerülhetett sor, s erre az akkor fiatal Kazinczy Péter méltán emlékezett. Valami még sincs rendben ezzel a mondattal. Szikszai Fabriczius Balázs  1576-ban zárta le szószedete készítését, mely négy „fejezetben” foglalkozott szőlővel és borral. Kifejezően, egyértelműen leírta a „Vinum passum- asszú szőlő bor” fogalmát, más , a témakörben szereplő, tehát elhatárolásra alkalmas fogalmakkal együtt. Ez a szótár-féle 1590-ben nyomtatásban is megjelent. Négy évtizeden át tananyagnak számított az 1547-től működő pataki református kollégiumban. Kazinczy Péter apja, Kazinczi Vajda Pál Lorántffy Mihály és Rákóczy Zsigmond környezetében élt. A Bocskai halálát követően 1607-ben ide siető Thurzó György által Tokajban összehívott nádori rész-gyűlésen ő képviselte a Zeleméry-birtok ügyeit. Zeleméry Borbála pedig Lorántffy Zsuzsanna anyja volt. Az ifjú Kazinczy Péter valószínűleg pataki iskolái után kaphatott jogi képzést. Elképzelhetetlen, hogy régebben nem hallott volna aszúszőlő-borról. Az emlékezeti tényekkel vigyázni kell, az újhelyi városkönyv  már hiányzó lapján ( ha előkerül) szereplő mondatot alaposan meg kellene nézni.

A közelmúltban Szepsi város és Erdőbénye közös pályázaton vett részt. Bényén Szepsi Laczkó Emlékház, Szepsiben Laczkó Máté-szobor készült. Megbízást kaptam Laczkó Máté életútjának megírására, kiemelten a tokaji aszúhoz fűződő kapcsolata feltárására. Az életéről, hála a pataki református archívum adatainak, s krónikája Mikó Imre-féle kiadásának, meglehetősen teljes képet lehetett kialakítani. Sokkal nehezebb volt a másik téma: volt-e valami köze Laczkó Máténak az aszúkészítéshez? Krónikájában borról két mellékes adat szerepel, az aszúkészítésről semmi. Felmerült, hogy a krónika eredetijét is látni kellene. Bartók Csaba és társa elment Marosvásárhelyre, s a Teleki Tékában felvételt készítettek ottani szakember segítségével. Az inkriminált feljegyzés nem került elő. A Kazinczy Múzeum, hála Dr. Fehér József igazgatónak, egy régebbi fotósorozat negatívját is rendelkezésünkre bocsátotta. Eszerint a Borkombinát főborásza már személyesen járt ugyanott, de nyilvánvalóan akkor sem került az elő. Vagyis minden elvárható lépés megtörtént a Borkombinát részéről is, az ismert eredménnyel. A nevezetes feljegyzés akár egy kis papírszeleten is lehetne. Mikó Imre gróf aki megbízottjával nyomtatásra előkészítette a krónikát, említi a sok-sok össze nem dolgozott feljegyzést, ami miatt nehéz munka volt a szöveget kiadni.

A „nyomozás” Laczkó Máté életéről bényei tevékenységére is kiterjedt. Bénye Derék-utcájának napnyugati során lakott, ahol egyébként –a mai Szirmay-kastély (szeretetotthon) felső szomszédságában a Rákóczi-féle Nagy borház is állott. Laczkó Máténak templomba menet (ez a mai rk. templom) naponta, majd sénior (idős, nagytiszteletű) korában is gyakran-elkellett mennie a borház és pince előtt. Ismert, hogy ez volt az egyik gyűjtőpincéje a Rákóczi-uradalmak termésének. Tudjuk, ki volt itt a szőlők kezelője, s a pincemester. Egyébként 1639-től kezdve itt aszúborokról is vannak leltári adatok. E közeli tényekhez nem társulnak Laczkó Mátéhoz köthető adatok. Egyet biztosan állíthatunk: a szemenkénti aszúszem kiszedése alighanem szokásban volt. Különben az 1641. évi Regulamentumban a szőlőszedők nem kaptak volna botozással fenyegető tiltást a „fél gerezd szőlő”, vagy „csak egy fél marék aszú” eltulajdonítását illetően. A Regulamentum nem említ név szerint földesurat, de ha valaki akkor ennek számított, az Lorántffy Zsuzsanna volt. Összefoglalva csak annyit mondhatunk: bizonyíték nélkül nem írhatjuk, hogy bármi köze lett volna a nagytiszteletű úrnak a pincékben folyó munkákhoz. Pedig szívesen állítanánk ilyeneket.

Tokajban érdekes mellékszála van a történetnek. Létezik Szepsi László utca, bár nem tudjuk, kiről nevezték el. Én is csak gyanítom, mi történhetett. Az Adalékok első évfolyamainak volt egy cikkíró tokaji munkatársa, Székely Károly. Ő emlékezhetett a már említett híradásra, de a nevet nem tudhatta pontosan.

Laczkó Máté krónikájának későbbi bejegyzése is volt. Bethlen Gábor híradását közölte benne kortársaival: eszerint a magyarok és a reformáció ellenfelei 1622-ben, Bécsben titkos tanácskozást tartottak, aminek témája a magyarok elleni fellépés volt. Azt határozták, hogy legcélszerűbb a magyarokat egymás elleni harcra késztetni. Íme, Bethlen fejedelem Laczkó Máté kezével így figyelmeztette kortársait a halálos veszélyre. Szepsi Laczkó Máté Bocskai és Bethlen híve volt, s országban-nemzetben gondolkodó jó magyar ember. Megérdemli, hogy szobrok és emléktáblák őrizzék emlékét. A róla összeállt, aszúkészítésről szóló legendát sem kell szégyellenünk. Meséljük tovább, mert a jó bor mellé szép történetek illenek.