A szülőföld vonzásában éltem

Interjú Dr. Boros László főiskolai tanárral

            Gyakran találkozunk Boros László nyugdíjas, pontosabban aktív szellemi tevékenységet folytató főiskolai tanár ismerősömmel. Naponta sétál a megszokott úton, én viszont kocsiból látom őt. Ahhoz képest, hogy párhuzamosan zajlott életünk, sok beszédtémánk lehetne, az alkalmat mégis ki kell várni. Még nem aktuális a 80. születésnapról beszélni, de könyörtelenül közeledik… Ezért támadt gondolatom életútját összefoglaló gondolatokat feszegetni, s tájékoztatni az ismerősöket: hogy, s mint zajlanak nyugalmasnak nevezett napjai? Meséljen hát életéről!- kérdezem.

            – Kell-e mondanom: Tokajban, 1937-ben, szeptember végén születtem. De erre nem emlékszem. Vannak dolgok, amiket sokszor hall, s tapasztal az ember. Ilyen például, hogy  iker bátyám, Feri ugyanakkor. Ez figyelemre méltó. Mindketten megvagyunk. Apám jó hírű géplakatos volt, anyukám háztartásbeli. El sem tudtam képzelni, hogy ne Tokajban éljek majd, s ez sikerült. Tevékenységem középpontjában tudat alatt is, tudatosan is Tokaj állott.

Kérem, meséljen gyermekkoráról. Megteszi. Szűkszavúan, velősen idézi, mire emlékszik, s az már nem csak a maga, hanem mindannyiunk története:

            – Az alsó utcán, a későbbi tüzéppel szemben laktunk. 1944-ben kezdtem az iskolát. Még előtte nagy esemény történt: március 20-án Tokajt megszállták a németek. A Lazarovits-féle fatelep szemben megtelt német katonákkal és szállító járműveikkel. Mi pedig némi félelemmel a deszkakerítés hézagain keresztül figyeltük az eseményeket. Számunkra, gyerekek számára hirtelen a világ eseményei sodrásába kerültünk. Szüleink magyarázták, mi és miért történik. Érintkezés nem volt: zártak, csendesek voltak. Nem viselkedtek ellenségesen. Aztán egy hónap elteltével újabb esemény történt. 1944. április közepén a zsidó származású embereknek a zsinagógában kellett gyülekezni. Ez pedig szintén a mi utcánkban volt. A szomszédban élőkkel, például a Lazarovits családdal jóban voltunk. Otthon szüleim izgatottan beszélgettek. Ekkoriban családunk közlekedése a Fuchs-féle élelmiszerbolttól (ma a múzeum sarki terme) a zsinagóga sarkáig terjedt. Én kaptam a feladatot anyukámtól, vigyek élelmet Lazarovitséknak. Ehhez szét kellett nézni, És ha a csendőrök eltávolodtak, oda szaladtam a kerítéshez, s benyújtottam nekik. Féltünk a csendőröktől. Volt bennem feszültség, ma is elkap, ha felidézem.

            A front emléke is megmaradt bennem. Már nem emlékszem a részletekre. Előbb románok, majd oroszok voltak beszállásolva a családokhoz. Mégpedig katonanők. (Nyíregyházáért orosz női egység harcolt, vetem közbe.) Nekünk nem esett bajunk, de az élelmet gyakorta elvitték, no meg a petróleumlámpát. Ők voltak az urak. Egy katonára is emlékszem. Férfi létére Csinka volt a neve. „Csinka rossz!”- mutatott magára. Egy Niku nevű román katonára is emlékszem. Ő művelt, udvarias ember volt, kifogástalanul viselkedett. Persze kevés emlékem maradt: kerítés résén szemléltem a világot.

1945 januárjában az orosz parancsnokság összehívta a lakosságot a mozi épületébe. Volt izgalom! A kertünk vége a mozi portáját érintette, ezért a mi kapuinkat is bezárták, figyelték. Kiderült: beszélgetésre hívták, de becsapták a népet, más volt a céljuk. Az emberek ráébredtek, hogy bajba kerültek, de már késő volt. Ezt a történetet szüleimtől hallottam. Szerencsére őket nem sorolták be a deportáltak közzé. Úgy tudom, harmincnál több embert erőszakkal elvittek Oroszországba. Építsék újjá, amit a hadseregek a háború idején leromboltak! Legtöbbjük sohasem tért haza. Aztán apám elment kenyérért. A Stoján Szofe péksége az utca másik végén volt. Izgatottan vártuk vissza, de hiába. Már az ipartestületnél várták az oroszok, elkapták, s elvitték málenkíj robotba. Ez a hídépítést jelentette.

 – Aztán az iskola rövid szünet után folytatódott. Egey Matild, Kun Mária voltak tanítóm, majd Bobik Andor következett. 1948-ban alakult az általános iskola, itt kiváló tanáraim voltak. Rokosz Józsi bácsi, az igazgató és felesége Rozika néni, aztán a sportos Sipos Zoli bácsi, meg mások. Emlékszem, Tenkács Tibor vitt át bennünket az iskolából a templomba. Skripeczki Béla volt a parókus. Még nem volt szocialista rendszer.

– Később az akkor szerveződő gimnáziumba kerültem. 1952-t írtunk, Petőfi Sándor volt a névadó. A gimnázium a polgári iskola két terme volt. Ide járt az Á és B osztály. Igazgatónk, Rokosz József nagyszerű ember volt. Hatásosan nevelt, volt tartása. Emlékszem az iskolagyűlésre: a folyosón két sorba álltunk, ő pedig egy székre lépett fel. Csendben hallgattuk szavait. Egyébként ő figyelt fel arra, hogy szeretem a földrajzot. Sipos Zoli bácsi pedig járási versenyre akart küldeni. Én talán kishitű voltam, s nem akartam menni. Zoli bácsi: „Ilyen ember nem is kell!”- mire bennem feltámadt a dac, mégis elmentem. Így indult hosszú, tizenöt éves sportkarrierem. Még kezdő tanár koromban is futottam. 11,4 mp-et tudtam 100 méteren aztán a DEAC-ban Rajkai Tibor edző irányításával 11,1 mp-re javult eredményem. A debreceni egyetemre, földrajz-történelem szakra jelentkeztem. 1957-ben vettek fel. Tanulmányaim közben édesapámat elvesztettem, a bátyám segített. Apámtól a szorgalmas munkát, kitartást tanultam. (Katonaként az Adrián szolgált.) Tanítványokat, munkát, vagonkirakodást vállaltam. Rokosz Jóska bácsi megszerettette velem, s napjainkig tart a földrajz szeretete. A hobbim lett a szakmám.

-A tudományos munkába Pinczés Zoltán adjunktus vont be. A lösz lepusztulását kutatta. A Tokaji-hegyen kísérletezték ki a lepusztulás tényezőit, formáit és hatásait. A mérőállomás a sokáig parlagon hagyott Hétszőlő felső, beültetett részén volt berendezve. Pinczés rám bízta a kezelését. A csapadék mennyiségét, a víz által kialakított árkokat, az iszap mennyiségét kellett mérnem. Később közös cikkeket publikáltunk vele. Az államvizsga után meghirdetett állások között ott volt Tokaj. Fel sem merült, hogy máshová menjek. Továbbra is a lösz lepusztulása, a víz eróziója foglalkoztatott. Az első cikket Frisnyák Sándor biztatására írtam. Az igazgatóm, Fabulya László- aki egyébként kiváló pedagógus és igazi vezető volt – támogatta tevékenységemet. Szerettem tanítani. Később földrajzból megyei szakfelügyelő lettem. Közben megalakult a Nyíregyházi Főiskola, ahol Frisnyák Sándor volt a földrajzi tanszék vezetője.  Hívására 1975-ben én is oda kerültem. A tanítás, jegyzetírás mellett továbbra is elsősorban szülőföldem jelenségei érdekeltek. Akkoriban Feri bátyám volt a keresztúri téglagyár vezetője. Felhívta figyelmemet a löszbányájuk egy jelenségére. A feltárás szélén fagyékek látszottak. Ezek Kelet-Magyarországon csak itt ismertek. A téma feldolgozása után a borvidék szőlőtermelésének földrajzi adottságai kutattam. Erről írtam a doktori disszertációm. A talajerózió, az ellene való védekezés, a szőlők népi építészete: a liktor, kőgát és más építmények is érdekeltek. Később figyelmem a Frisnyák Sándor által kifejlesztett történeti földrajz felé fordult. 1977-ben a tokaji borvodék szőlő-és borgazdaságával kezdtem foglalkozni. A következő évtizedekben 230 írásom jelent meg. Közöttük 8 könyv, jegyzet és sok cikk. Munkám kiterjedt ezek szerkesztésére, a tudományos életbe is bekapcsolódtam. A szakmai tevékenységben töretlen utat jártam: előbb adjunktus, aztán docens, végül főiskolai tanár lettem.

(Közbevetettem: a munkássága helyszíne megváltozott, kérem jellemezze nyíregyházi tevékenysége változásait.)

Munkám első szakasza továbbra is Tokajhoz kötődött, s a hegy és környéke természeti viszonyait kutattam, de kiterjesztettem távolabbi területekre is. Első cikkem a Harangod korráziós völgyeiről szólt, s 1964-ben, a Borsodi Földrajzi Évkönyvben jelent meg. Szakfelügyelő koromban a földrajztanítás módszertanával is foglalkoztam.

A főiskolára kerülve új igények befolyásoltak: a nyírségi homokfelszínek problematikáit, s az ottani földhasznosítást vizsgáltam. Az 1970-es években tanszéki feladatként a főiskolai jegyzetek és tankönyvek írását is fel kellett vállalnom. Ezek témái: általános természeti földrajz, Magyarország földrajza, Budapest és a megyék földrajza, gazdasági földrajz. Tanári segédkönyvet Szabolcs-Szatmár megye földrajzi olvasókönyve címmel készítettem. Ekkoriban egyes településekről egy-egy szerzői gárda tagjaként készítettünk kismonográfiákat, ilyen Tállya, Abaújszántó, Tokaj, Kazincbarcika, Rátka, Mátészalka esetében történt.

1986-tól természeti földrajzi témaként a tömegmozgások foglalkoztattak, szuffúziós és szoliflukciós és más jelenségeket elemeztem. Gazdasági földrajzból a tájökológia és tájértékelés foglalt le. Például Nyíregyháza komplex földrajzi felmérése. Visszatértem szűkebb hazámhoz is: 1994-re elkészítettem „Tokaj-Hegyalja szőlő és borgazdaságának földrajzi alapjai és komplex jellemzése c. kandidátusi értekezésemet, mely 1996-ban az Észak- és Kelet-Magyarországi Földrajzi Évkönyvben jelent meg. Emellett más témák, köztük a Tisza és a Bodrog múltbeli hasznosítása, történeti földrajzi dolgozatok is megjelentek. Ezekről és a hegyről a Tokaji Hírek 1993. évi számaiba cikket írtam.

            Számtalan szakmai tevékenységem mellett szerettem utazni is, de azt mindig valamely tudományos téma megismerése miatt tettem. Bejártam a környező hegységeket, például a Magas-Tátra hat csúcsát megmásztam. Bulgária, Svájc, Ausztria, Dalmácia és Erdély hegyvidékein a magashegységi formakincset vizsgáltam. Emellett Európa szinte minden országában megfordultam, s Izraelbe is eljutottam. Utóbbiba Tokaj képviselő-testületével jártam.

Most beszélgető társaként áttekintve Boros László tevékenységét, még számtalan tanszéki és azon kívül végzett munkáját említhetnénk. Ezúton is szeretném a Tokaji Hírek olvasói figyelmét felhívni városunk és környezete tudományos leírásában szerzett érdemeire. Senki olyan alapossággal, mint ő, nem írta meg a Tokaji-hegy, valamint környezete jellemzését. Erről szóló összefoglaló tanulmánykötete Tokaj és környéke címmel az Észak-és Kelet-Magyarországi Földrajzi évkönyv 4. kötetében, 1997-ben jelent meg. A szerző összefoglalja a hegy kialakulásáról eddig megjelent nézeteket. A kutatások kezdetén a felszíni vulkánosság eredményének látták, majd az izzó anyag felszínalatti felhalmozódásával magyarázták létrejöttét. Amikor az Alföld mélyét a kőolaj- és földgáztelepek után is kutatva felfedezték a megszilárdult vulkáni láva tömegeit, akkor e folyamat részeként is elképzelték. Megismerhetjük a hegyet és a hozzá kapcsolódó dombok anyagát. Fő tömegének lávatömbjét már több néven emlegették, legutóbb a debreceni atommagkutató intézetben elemezték. Dacitnak határozták meg. A kőzet ásványi összetételét táblázat foglalja össze. Korát a tokaji várban évente nyaraló Pécskay Zoltán – az előbbi intézetben – a legkorszerűbb K/Ar abszolút kormeghatározási módszerrel 10, 5 millió évesnek találta.

A hegy geológiai térképét Jugovics Lajos szerkesztette, a kötetben ezt is megtaláljuk. Boros László leírja a hegy formakincsét: alakját, kiemelkedéseit, völgyeit. Megmagyarázza keletkezésüket. A Pap Miklós által emlegetett látvány szerint a hegy messziről púpostevéhez hasonlít, amire a kötetben tudományos magyarázatot kapunk. A vulkáni tömeg a földtörténeti múlt egyes szakaszaiban kiemelkedett, majd a külső erők lepusztították.  Ezek a hegy központi tömege körül lépcsőfokként jelentkeznek. Volt olyan időszak, mikor lényegesen melegebb és csapadékosabb volt az éghajlat, ami az általános, kerekded formát eredményező areális erózió hatását mutató lepusztulással járt, máskor a vonalas erózió alakította völgyeit. E folyamatoknak is megvan a konkrét magyarázata. Megismerhetjük a jégkorszakbeli változásokat, a lösz felhalmozását, majd a lepusztulás módozatait.

A szerző alapos helyszíni ismeretek mellett a tudományos magyarázatokat is megadja. Tőle ismerjük például a felszín egyes részletei leírását és keletkezésük magyarázatát. Ugyanilyen alapossággal ismerteti az éghajlati és vízrajzi viszonyokat, beleértve a Tisza és Bodrog bemutatását. A talajtakaró keletkezése és lepusztulása témakörnél a felszíni formakincs részletei kialakulását is megmagyarázza.  Műveiben megtalálunk olyan kutatási területek feldolgozásait, melyek más könyvekben nem szerepelnek. Ilyen például a minőségi bortermelés meredek lejtésű területein a szőlőbogyók cukorfokokban kimutatott érési folyamatainak vizsgálata. Ez a mindig aktuális téma elsősorban a hagyományos szőlőterületek és a szoknyafelszínek termése összehasonlításakor érdekes. Boros László figyelme történelmi érdeklődése miatt kiterjed az időbeli összefüggésekre is. Egy cikkében bemutatja a tokaji Újrét dűlő szántóföldjeinek vetésszerkezetét. Ez a kisparaszti és nagyüzemi területek egymás mellett élése időszakában történt. Másik dolgozatában Tokaj térbeli szerkezetének időbeli változásait mutatja be, s ezzel tényszerűen érzékelteti a város történelmi fejlődését. Munkásságára így az is jellemző, hogy térben és időben szemléli a jelenségeket. A szöveget kiegészítő fotói fontos kordokumentumok.

Nem lenne teljes az emlékezés, ha kiegyensúlyozott egyéniségét, társadalmi elfogadottságát nem említenénk. Évtizedeken keresztül tevékenykedett önkormányzati funkciókban és önszerveződésű, civil egyesületekben. Személye ugyanilyen elfogadott szakmai körökben, a tudományos tevékenységet folytatók között. Tanítványai nem tagadják ragaszkodásukat. A legidősebb generációk pedig Boros Laci néven tisztelik. Kitüntetések és rangok díszítik nevét, s emelik személyisége fényét. Számára legkedvesebb emlék, hogy 1977-ben „Tokaj városért” elismerést. 2002-ben „Tokaj díszpolgára” címet kapott- fogalmazza meg érzelmeit.

Művei a könyvtárakon kívül sok tokaji lakás könyvespolcát terhelik. Szobája valóságos gyűjtemény, ugyanis egy élet minden szakmai alkotásának, írásának forrásanyaga, a felhasznált tanulmányok, könyvek sokasága itt van elhelyezve. Talán egyszer kialakul a világörökségi bormúzeumban egy kutatószoba, ahol bárki megtalálja a borvidékünkről szóló szakmai irodalmat.  Ilyen gyűjteményeknek- melyek hozzátartoznak a kutatók alkotásaihoz-  ott lenne a méltó helyük.

Búcsúzóul további alkotó éveket, s jó egészséget kívánunk Boros Tanár Úrnak!

(Zelenák István)