A furmint szőlőfajta a tokaji borvidéken

A furmint szót borvidékünkön- mai ismereteink szerint- 1611-ben írták le először, vagyis megjelenésének ebben az évben van a 400. évfordulója.

Az Erdőbényén 1611-ben készült református egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint ”a prédikátorsághoz vagyon három szőlő. (Furmint szőlő a Giüpiü völgyön,Bakfű a Messzelátón és  Hosszú-szőlő. (A Gyöpú völgy Alsó- és Felső-Bénye határa volt, ma Pokolkút-patak völgye, a Messzelátó ismert, a Hosszú-szőlő ugyanilyen néven ismert, a Béres-birtok része.)  A következő jegyzőkönyvekben ugyanezek a szőlők kerültek említésre. Ezek alapján teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy négyszáz éve a fajta jelen van a borvidéken.

Természetes dolog, hogy a fajta megjelenését késve követte írásbeli említése, ezért adva a feladat, hogy a furmint múltját pontosan számba vegyük.

Már rég elfogadott vélekedés szerint őshonos fajtának tartják. Mivel „igazi Kárpát-medencei fajta”, régiónkon kívül nincs elterjedve, ezért itt kifejlődött, éghajlatunkhoz teljesen alkalmazkodott magyar fajtának tekintjük.  A Kárpát-medencében a filoxeravész előtt Tokajon kívül a soproni és ruszti szőlőkben, a Somlón, ezeken kívül Horvátországban és Szlovéniában fő fajta volt, de még sok vidéken termelték és ma is ismerik. „A Furmint szőlő szinte minden jó tulajdonsággal rendelkezik, betegségre nem hajlamos, a téli fagynak ellenáll, szereti a jó napos fekvést.”- így jellemzi a szakirodalom. Hasonló jókat ír boráról is a tudomány: „teljes érésben szép, nagy testű fehérbor is lehet.”

Borvidékünkön a filoxeravész után a három elfogadott fajta egyike, a legnagyobb mértékben ültetett fajta. A fenti jellemzés megmagyarázza ennek okát: a Hegyaljára jellemző éghajlat, beleértve a vénasszonyok nyarát, az aszútermés létrejöttéhez a leginkább alkalmas.  Ez adott ösztönzést a címbe foglalt téma összefoglalójának megírására. Dercsényi János 1796-ban leírt meghatározása szerint a furmint az aszúnak a maga tulajdon fajtája. Ebből pedig adódik, hogy a furmint és az aszútermelés története összefonódik. Terjedelmi okból csak a történések felvázolását tűzhetjük ki célul.

Vizsgálatunkat így ki kell terjeszteni a borvidék kialakulásától napjainkig terjedő időre, s a hosszú idő- intervallum alatti változásokra. Két évvel ezelőtt, az I. Szőlő és klíma konferencián a „kis jégkorszak” és az aszútermelés összefüggéseinek történelmi vetületéről beszéltem. Jelen dolgozatban elsősorban a borvidék 16-18. századi változásairól, a termelés technikája és a szüret időpontja megváltozásáról, a szőlőfajták (elsősorban a furmint) szerepének módosulásáról szeretnék összefoglalást adni. A furmint múltjáról és megítéléséről változó vélemények alakultak ki, s nem árt a kései szemlélő nézőpontjából ezekről egységes képet kialakítani. Ehhez a történeti irodalom adatait sorakoztatom fel.

Adatok a borvidék kialakulásáról (13. századtól a 16. század végéig)

Borvidékről a Tokaji (Zempléni)- hegység és az Alföld találkozásánál a 13. századtól beszélhetünk. Királyaink, Imre  1201. évi (pataki olaszok), IV. Béla 1248, és 1252. évi (Liszka-Olaszi) okleveleivel, melyek a királyi vinitorok már létező lakóhelyeiről és kiváltságairól szólnak. Elsősorban burgundiai és vallon telepesek elkülönülő lakóhelyeit és szőlőit felsorolva, a máig meglévő földrajzi nevek felhasználásával kijelölhetjük a termőtájat.  Pataki olasz vinitorok (Szőlőske helynév Olaszi határában), a szomszédos „Olaszi” (Bodrogolaszi), Liszka-Olaszi (Burgundia helynév), Tállya, Kisfalud (Burgundia), a határon túli Szőlőske, Tőketerebes (része Vallion falu), Nagy-és Kisbári. Szirmay Antal a Zemplén vármegye bortermő hegyeiről írt könyvében (1798) rájuk gondolva a furmint szó francia és vallon származását fogalmazta meg, amit később Paizs Dezső nyelvész megerősített. Paizs a szalmán töppesztett fürtökre utalva határozta meg a név származását. A tudomány művelői elfogadták, hogy a 12-13. században, valószínűleg francia (vallon) telepesek révén került a Hegyaljára. Magam (régi szerzőket követve) nem tartom lehetetlennek, hogy már Pannonia római provinciában is termelték. Véleményem szerint a közel keleti eredetű szőlőfajták között Itáliában is elterjedt, s onnan sokfelé elkerült az európai provinciákba. Ennek tudom be a tudósok többféle vélekedését származási helyét illetően. Valószínű- s ezt Németh Márton fajta-meghatározása látszik erősíteni- hogy Dalmácia, Illiria. Szirmium fő terjedési irány lehetett a jellemző, vagyis a Balkán is beleesett elterjedése fő útvonalába.  Ez egyben azt jelenti, hogy két évezrede itt van a Kárpát-medence déli tájain, s onnan- talán nem is egyetlen időszakban- terjedt el más borvidékeken. A hosszú helyi fejlődés során alkalmazkodott éghajlatunkhoz, s tulajdonságai közé ekkor kerülhetett, hogy alkalmazkodott a nyárutó következményeihez és más feltételekhez.

A középkorban olyan események történtek, melyek lehetővé tették, hogy a Furmint Kárpát-medence déli tájairól a Hegyaljára kerüljön. Szerencs neve (-cs kicsinyitő képzővel) kis Szerém értelmű. Felmerül, hogy az Árpád-korban a Szerémségből telepesek költöztek tovább, ezért a vinitorok lakóhelyei közül némelyik azonos nevet visel (Nagyolaszi, Frankfalva-Olaszi).  Nem tisztázott a tokaji Szeremy-dűlő nevének eredete (1581. évi tokaji urbárium). A szerb fejedelem 1426-ban cserebirtokként a Hegyalja néhány váruradalmát kapta (Tokaj, Tállya, Boldogkő vára.) Adatok nélküli, de feltételezhető az állítás, hogy a szerémségi Zalánkemént, a borkereskedelem egykori központját birtokló Brankovics György korában is érvényesültek délvidéki hatások.

Borvidékeinket elsőként Oláh Miklós királyi titkár 1517-ben tett utazása során nevezte meg. Az ország borvidékei közül kiemelte a Szerémséget, mint legjobb borok születési helyét. Bemutatta az ottani termőhely fajtáit és a falusi, vagy kerti szőlőket. Zemplénben utazva megyénk várai után az „Alpes Tarzall” körüli helyeket: „Tarzall: oppida, Zanto, Lyska, vini oppidi feracia” Tokaj várát emlegeti. (Szövegét később rendezte, s a könyvet Hungaria címmel 1536-ban nyomtatták ki. Ez az idézet a varasdi kiadásból való.) A Hegyalja bora kiválóságának ez az első nevezetes értékelése, szőlőfajtákról azonban nem esik szó.

 Oláh Miklós korában a borvidék életében nagy változások történtek. A kereskedők érdeklődése Miskolc, Szikszó és az Abaúji-Hegyalja borai iránt már a 15. század közepén jelentkezett. A Szerémség borát Pest, vagy Szeged érintésével szállították Kassa és a Szepesség felé, s tovább a Kárpátok hágóin keresztül a lengyel vásárlókhoz. A piaci igények növekedése hatására a kereskedők közelebbi termőhelyeket keresve egyre több Miskolc-környéki, szikszói bort vásároltak, s eljutottak a Hegyalja termelőihez. Előbb bort, majd szőlőt vásárolva megjelentek Szántó, Tállya, Liszka, Újhely, majd a többi bortermő helyre. Szokásba jött a dézsmaborok bérlete. 1459-től kialakult a Szapolyai várbirtokok (Tokaj, Tállya, Boldogkő, Regéc, Szepes, Késmárk, Torna) láncolata.  Kistokaji Farkas Ferenc sáfár, majd Tokaj várnagya a helyi katonaság ellátása mellett hozzákezdett a majorsági és dézsmaborok értékesítéséhez. Az első lengyelországi borértékesítésről (olaszliszkai bor szepesi prépost részéről) 1482-ből tudunk. A Tokajban termett bort Bártfa kereskedői 1512-től közvetítették a lengyel piacra. Innen adatolható a „tokaji bor”megnevezésének és diadalútjának keezdete. Gecsényi Lajos történész kimutatta, hogy a mohácsi csata előtt a bártfai vámon (a szerémi mellett) egyre több bort vittek a Hegyaljáról.. Azt a régi a nézetet, hogy a szerémi bort 1526-tól váltotta fel a tokaji a lengyel piacon, módosítani szükséges, mert a folyamat hamarabb elkezdődött.

1500 körül, elsősorban a kereskedelmi érdekeltség miatt megnőtt a szőlőtermelés technikája iránti érdeklődés. A jobb minőségű borok készítése céljából bevezették a szőlők harmadszori kapálását, a tőkék gondosabb kezelését, s idővel a borkészítés technikája, eszköztára is változott. Először a kereskedő-polgárok, majd a földesurak tértek át az igényesebb termelésre. Ebben a prések elterjedése játszott nagy szerepet. Megkülönböztették a színbort és az értéktelenebb sajtolás bort. Legfontosabb mégis a szüret időpontjának kitolódása. Ez elsősorban a kereskedő polgárok szőlőiben, s a későbbiekben általánosan elterjedt. („A hegyaljai szőlőtermelés felzárkózott a soproni borvidék termelési szinvonalára”- állapítják meg tudósaink, Szirmay Antaltól Balassa Ivánig.) Az októberi szüretelés megjelenésével az utóérés fontosságának megismerése párosult. Az első hír a Hegyalja jó boráról 1524-ben jelent meg (Sparfogel Diariuma, Carolus Wagner:Analecta Scepusii IV. Köt.). Később a kassai kereskedők szőlőiben a jó és rossz fürtök szüreti megkülönböztetése is megjelent (Tállya és Szántó 1561). A lengyel piacokon az erős és édes borok iránti kereslet már a 16. század kezdetétől megnőtt. 

A fejlődés a többi magyarországi borvidéket is jellemezte. A szerémi borvidéken a török hódítás előtt nem jutottak el az aszúborok készítéséig. Tényekkel kellően alá nem támasztott vélemények szerint Sopronban már a 15. század végén, Szlavónia legjobb termőhelyein, s a Fertő- tó mellett 1500 után már készítettek aszút. Elsőként Védeny (Weiden, 1517), majd Ruszt nevezetessége lett az aszúbor. 1530-ban kiadott bécsi vámlevél szerint Mária királynő számára, Brüsszelbe Roggendorf kapitány (a későbbi császári hadvezér) kíséretében „magyarországi aszúbort” szállítottak. (A királynő birtoka az óvári uradalom volt.)

A tokaji bor iránti érdeklődés Európa más tájain az arany venyige legendája révén alakult ki. Paracelzus, a gyógyszerkészítés megújítója érdeklődéssel fordult a különleges vizek, növények, ásványok felé. Egy eperjesi tanítványától hallott az aranyat termő szőlőkről s ezt követően (1519, 1524) bejárta a szerémi és tokaji borvidéket. Tokajban a pap borából ivott, s az Aranyos-dűlőben nőtt aranytermő szőlőtőt vizsgálta, Tállyán szintén tájékozódott. Ezután megjelent könyvei rendkívüli módon megnövelték a tokaji borok hírnevét. Tokaji aszús fürtökön figyelte meg a „putrefaction” jelenségét. „De vita longa” című, 1527-ben megjelent művében a nemes rothadás első megfigyelését is megtaláljuk.(Dusóczky Tamás kutatásait Dékény Tibor ismertette az Élet és Tudomány c. folyóiratban.) Másik, 1541-es kiadású könyvében a borok királyaként emlegeti a tokajit.

  Kassai kereskedők feljegyzései között 1557-ben fordul elő először az aszú említése, dokumentált aszútermésről azonban csak 1571-ből van adatunk. A tokaji Garai család tagjai 1571-ben osztoztak apjuk hagyatékán, s ekkor a pincéikben talált nagy mennyiségű aszúbor is megnevezésre került. (Erről bővebben a Hétszőlő c. kiadványban és Alkonyi László: Tokaj. A szabadság bora. 2002. c. könyvében a 86.p. olvashatnak.) A Garayak szőlői Tokajban, Tarcalon, Keresztúrban (Kisfalud), Tállyán és Tolcsván voltak, azaz igazi hegyaljai aszútermésről van szó. Ma ez az év számít az a (természetes) aszú készítése kezdő dátumának. A tidenti zsinaton (1562) a pápa megkóstolta a nevezetes tállyai bort.

Tokaj várát 1565-ben Miksa király hadserege elfoglalta az erdélyiektől, s a váruradalom szőlőinek a birtokosa 1606-ig a király volt. Krakkó után Bécs uralkodói asztalán is megjelent a borvidék termése. A bécsi udvari körökben divatos és híres lett a „tokaji bor”. Ugyanakkor a hegyaljai szőlők birtoklásáért a magyar oligarchák harcoltak. A bor hasznából a termelők is részesedtek, s megerősödtek jogaikban a vidék oppidumai. Tokaj első törvénykönyvét 1571 körül fogalmazták, s ezek az úzusok „a Hegy körüli városokban” is szokásban voltak. A mezőváros 1549. évi pecsétje motívumaként- Hegyalján elsőként- ekkor jelent meg a szőlő. A tokaji bor első nagy korszaka a 16. század utolsó harmada volt, amikor a lengyelek igénye meghaladta a termelés mennyiségét, s arany- és ezüstpénzük a Hegyaljára áramlott. A birtokosok a bor hasznából támogatták a Vizsolyi biblia megjelenését (1590). Maga Károli Gáspár a tokaji 1571. évi szerződésben emlegetett Garay Annát vette feleségül, s így aszús borokkal kereskedett.

A furmint fajta és elnevezése megjelenése a Hegyalján

            A tokaji borvidék egyre többet hallatott magáról, de történelmét különböző, egymással ellentétes hatások jellemzik. A Mohácsot követő évszázadban a két király országa közötti határövezetbe esett, s háborús események lassították fejlődését. Ugyanakkor a reformáció térhódítása előre mutató változásokat hozott.

A török terjeszkedés elől délvidéki főurak már a 15. században a békésebb északi tájakra költöztek. (Garaiak 1408 körül, Szapolyaiak 1459-től) igyekeztek a borvidéken birtokot szerezni, s a dézsmajegyzékek tanúsága szerint köznépi tömegek követték őket. Rajtuk kívül a szerb fejedelmek kaptak cserebirtokokat (Tokaj, Tállya, Boldogkő) a békésebb tájakon (1426). A mohácsi csata után Perényi Péter 1527-ben áttette birtokközpontját Siklósról Sárospatakra, s familiárisai is követték. Miután a törökök elfoglalták Valpó és Siklós várát, s hódoltatták az uradalmak falvait, a jobbágyokat 1547-48 folyamán Perényi Gábor nagy tömegben telepítette Sárospatakra (Tótszer, a későbbi Kispatak) és több környékbeli településre. Ez pedig a népesség eszközeinek és módszereinek megjelenésével járt, s új fajták terjedtek el.

Ehhez az eseménysorhoz köthető leginkább a furmint hegyaljai elterjedése. Feltűnő, hogy az 1611. évi erdőbényei jegyzőkönyv a „Furmint szőlőt”  egyértelműen mint egyetlen szőlőfajtával beültetett szőlőskertet említi. Nem tudom, van-e ettől régebbi, fajtaválogatással létrehozott ültetvényünk. Úgy látszik, a pataki „Tótszer” lakói olyan fajtát hozhattak, melyek a többi „feier” (fehér) fajtátől jól láthatóan különböztek, s valószínűleg a pataki szőlőikből vehette át a fajtát Szikszai Fabricius Balázs, aki fajtánként sorolja fel (1570 körül) a táj szőlőit, ha még nem is nevezi nevén a furmintot. Érdemes a történelmi körülményeket bővebben megismerni.

            Perényi Péter a reformáció első követői között volt, s fia is mindvégig kitartott Luther tanításai mellett. Perényi Péter felépítette Patak új várát (1531), majd támogatásával a környezetéhez tartozó protestáns lelkészek megalakították a pataki kollégiumot (1547). A kollégium a reformáció kisugárzó központja lett. Jelentősége nemcsak a protestáns hitelvek terjesztése volt, mert tanárai a késő-humanista felfogás szerint az egész életre, s a gyakorlati tevékenységre is kiterjesztették tanításaikat, elvárásaikat. Mi sem természetesebb, hogy a vidék szőlőtermelése figyelmük középpontjába került. Annál is inkább, mert úgy a kollégium, mint a prédikátorok és iskolamesterek fenntartására is a szőlők jövedelme szolgált. Perényi Gábor több pataki és erdőbényei szőlőt adományozott a kollégiumnak. (Ezeket Lorántffy Zsuzsanna megerősítette, s gyarapította.) Uradalmában a jobbágyoktól járó bordézsma jelentős része (octava) a falvak lelkészeinek jövedelmét növelte. Ezen kívül a prédikátorok és más egyházi személyek a számukra biztosított szőlők termésével gazdálkodtak. Az akkori borárak mellett ez rendszerint jelentős bevételt jelentett a papoknak és iskolamestereknek.

            A pataki kollégium tanárai közül kiemelkedett Szikszai Fabriczius Balázs, aki a tanítás elősegítésére latin-magyar szószedetet állított össze (1576). Ő és utódai 1561-től 1641-ig ebből a szótárból tanították a kollégium deákjait. A kor legjobb tankönyvének tartották. A „Nomenclatura c. műve (1590) enciklopédikus jellegű: fogalomtára a kor jellemző tudásanyagát tartalmazza. Nagy teret szentelt a szőlőművelésnek, négy fejezetben tárgyalta ismeretanyagát. A felsorakoztatott szavak kiterjedtek a szőlő, mint növény részei, szaporítása, művelése, valamint a bor készítése, eszköztára és fajtái felsorolására. Az előző, országosan használt Murmellius-féle (1533) szószedethez képest sok új szót tartalmazott, s ezekből kitetszik, hogy a Hegyalja szőlőművelése sokat fejlődött a megelőző időszakban. Számunkra elsősorban a szőlőfajták felsorolása fontos:

Vitis Brachiata- Gaczal szőlő

Vitis Alba- Feier szőlő

Vitis Nigra- Fekete szőlő

Vitis Bumastos- Kecske szemő szőlő

Vitis Apiana, apiaria-  Muskotal szőlő

Vitis Romana, V. Durancina- Romonya szőlő

Vitis Precogua, praeciae, praecociana- Goher szőlő

Vitis Heluola- Rósa szemű szőlő, vag’  bakator

Vitis Heluenata- Gersely szőlő

Vitis Dactyla-  Bolgar szőlő

Vitis Lavinia-  Vad fekete szőlő

Vitis Passula-  Tengeri szőlő

Vitis Spionia- Nagy szemű szőlő

Vitis Malvatica- Malosa szőlő

Vitis Argitis Spinaria- Feier szőlő

Vitis Inerticulata- Lagi boru szőlő

(Labrusca- Vad szőlő)

A szőlőfajták felsorolását elemezve, bizonytalannak látszik, hogy fajtanév-e a  Vitis Nigra, Vitis Alba,Vitis Inerticulata- Lagi boru szőlő,  Vitis Passula, Vitis Malvatica.

(Megjegyzések: a Nigra, Alba, Inerticulata véleményem szerint fajtanév. Így a fehér szőlőfajták közül kétféle van felsorolva. A Vitis Malvatica-Malosa szőlő fajtanév lehet, mivel felsorolja az Uva passa- aszúszőlőt is, vagyis megkülönbözteti őket. Talán azonos a V. Malvaticaval a Vitis Passula.)

A fajták mellett az aszúra vonatkozó szavak következnek:

Uva passa- aszú szőlő

Uvum passum- Aszú szőlő bor.  Ez-a Garay-aszúk,1571 mellett- az aszúbor első említése a Hegyalján, megkülönböztetve a Vinum Maluaticum, Vinum Cretense- krétai bor szavaktól.(A szerző ismerte ezt a fogalmat, s mint kora jellemző szavát adta közre. Talán nem is az 1571. évi Garay-féle aszú volt az első…)

Honnan szerezte ismereteit? Szikszai Fabriczius Balázs személyéről további fontos adat, hogy szőlőtermelő helyről- Szikszó- származott. Idős korában a pataki Tótszeren (Kispatak) kapott kőházat, s hozzá a pataki határban három szőlőt. Az új telepesek között élt, ismernie kellett az általuk hozott szőlőfajtákat. A fenti felsorolás a régi és az újabban érkezett fajták együttese. Oláh Miklós 1517 körüli szerémségi leírásához abban hasonlítható, hogy szókészlete összetett, nem egy-két fajtát emel ki. Nem jellemzi a felsoroltakat, nem írja le származásukat. A szótár csak a felsorolás szándékával készült. Ma már tudjuk, hogy egyes fajták, bár évszázadok múlva, elvesztették jelentőségüket. Nem találjuk ugyanakkor a később előtérbe kerülő hegyaljai szőlőket, főként a furmintot. A felsoroltak között van a fehér, gohér és muskotály, melyek ebben az időszakban az aszútermelés fő fajtái voltak.

Szikszai Fabriczius idős korában Erdőbényére került, ami lelkészi teendők ellátását és a kollégium ottani szőlőinek gondviselését jelentette. Bényén két hold szántóföldet kapott. Nem kizárt, hogy az új telepesek által hozott fajtákból válogatva ő ültette az ottani Furmint szőlőt. (Utólag, a furmint későbbi diadalútját ismerve arra gondolhatunk, ezt a fajtát „kiválasztottként” kezelhette. A bortermelést jól ismerte. Erről az aszú szőlőbor, vinum primae nota- főbor, ordinarium és lőre kifejezések felsorolása a bizonyíték. Tudománya alkalmassá tette arra, hogy a „Feier” szőlőfajták közül kiválogassa a felső borkategóriák készítésére alkalmasakat. Feltételezzük, hogy ezt valóban meg is tette, s így jelenhetett meg a kollégium pataki és bényei szőlőiben a fajták nevét tartalmazó ültetvények sora. (Patak: Szekfű, Bénye: Furmint, a prédikátor szőlőjében és Kövérszőlő a kollégium itteni szőlői között. A Fekete szőlő néven Tokajban (1561) és Tarcalon számon tartott szőlők szintén beleillenek a sorba.)

A nevezett szőlő létezésének, vagyis a furmint első említésének cáfolhatatlan bizonyítékai vannak, mégpedig az 1611. évi, majd két későbbi canonica visitatiok. (A történetek szereplői pedig borból élő és itt helyben lakó emberek.) Az első, 1611. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvet Szántai Pál olaszliszkai pap, zempléni esperes írta le. „Az prédikátorsághoz vagyon három szőlő. Az első a Bakfű szőlő, a második a Furmint szőlő a Giopiu völgyön, a harmadik a Hosszú szőlő. Ezek míve a prédikátoré.” A következő, 1629-ben készült látogatási jegyzőkönyvben Miskolci Csulyak István esperes, liszkai lelkész felsorolja újra a Furmintot és társait, megtoldva azzal: a Furmint szőlőt a záporok igen pusztítják, s a kőgátak építésére sokat kell költeni. 1632-ben a Szepsi Laczkó Máté prédikátorsága alatt újabb látogatás történt. A Furmint szőlő még megvolt, de az erózió nagy kárt tett benne, s mint feljegyzik: „Az Furmint szőlő nem hasznára, hanem kárára van az eklézsiának, mert a többi szőlő jövedelmét felemészti. Akarja ő kegyelme, hogy elcseréljék.”

A furmint szőlő (ezen a néven, a Hegyalján) évezredes útjának első ismert, sőt bizonyított állomása Erdőbénye. Magának az elnevezésnek a körülményei azonban tisztázatlanok. Minden alapos ismeret nélkül úgy vélhetjük, a furmint nevet az ókortól kezdve ismerik. Valószínűbb azonban, hogy a Hegyalján ilyen kitüntető szerephez jutott szőlőfajtának a nevét az ókor, kitüntetetten a héber, görög és latin nyelv, valamint az e nyelveken született vallási tartalmú művek megismerésére törekvő iskolamesterek, rektorok, prédikátorok (egyben a helyi közösségek vezetői) ismerték.

A tudás utjai változatosak. A Hegyalja és környéke a tatárjáráskor Batu kán hadainak „hadtápterülete” volt, a népesség elpusztult, a régi földrajzi nevek egy része mégis tovább élt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a településnevek, földrajzi elnevezések megmaradása. A sokszor elpusztult Hegyalján még 1867-ben is megtaláljuk Olaszliszka térképén a Burgundia elnevezést, Kisfalud 1904. évi térképén szintén. (Sátoraljaujhelyi Pénzügyigazgatóság kataszteri birtokvázlatai, újhelyi levéltár.) Más neveket a szájhagyomány őriz (Szőlőtermelő falvak: Vallion, Tőketerebes része és Öszöd, Mád határában- mindkettő levéltári adatokban is követhető.) A francia, vallon telepesek érdekes szavai- miközben ők nyilvánvalóan elmagyarosodtak- miért ne élnének évszázadokon keresztül?

Érdekes szerepet tölt be a bényei szőlőket műveltető, azok jövedelmét bíró Szepsi Laczkó Máté. Bénye református papja volt 1616 és 1633 között. Az utókor- némi alappal- az aszúbor feltalálójaként aposztrofálja. Alapot az jelenthet, hogy ünnepi aszúbort vitt úrnője, Lorántffy Zsuzsanna asztalára. Ellentmond a hozzá fűződő „legenda” terjesztőinek az aszúkészítés folyamatának tényeken alapuló ismerete. Ugyanis csak egy évszázad múlva alakult ki a puttonyszám szerinti (nem természetes, hanem „csinált aszúk”) készítési módszere. Szepsi Laczkó Máté, mint krónikaíró önmagáról illedelmesen hallgatott. A krónikaírást is váratlanul fejezte be. Tevékenységéről a bényei iskolalátogatási jegyzőkönyvéből tudunk meg további részleteket, de a szőlőművelés nem szerepel a feljegyzések között. Úgy látszik, nem folytatta nagy elődje tevékenységét, nem tudni, volt-e köze a szőlőműveléshez. Ez azért is érdekes, mert a bényei uradalmi pince szomszédságában élt, s halála után rövidesen feljegyeztek ott 1-2 hordó aszúbort. Ezek azonban a Tokaji-hegy tarcali szőlőiben teremtek (Nagyváti-szőlő, ma Berecz Stephanie birtokában.)

Aszúszemek azonban nem keletkeznek felhasználásra alkalmas mennyiségben, csupán az „aszús években”Az elméleti tudás a gyakorlatban nem nyert alkalmazást mindaddig, míg a természet nem ajándékozta meg a szőlőtermelőket aszúszemek keletkezésével. Az 1600 és 1630 közötti időszak ugyanis ilyen szempontból nem kedvezett az akkor élőknek. Olyan évjárat nem volt, mikor a szőlő tömegesen aszúsodott, szórványosan termett aszúszemek kiszedése pedig még nem jött szokásba. Az aszúszemek megemelték a bor minőségét, de külön nem hasznosították őket. 

A prédikátoroknak más szerepük volt a Furmint történetében. Tevékenységük során –a bibliai szövegek legrégibb formáit kutatva- a latin és görög auctorok műveit is használták. Az iskolákban pedig a latin nyelvtan tanításához használták fel őket. Laczkó Máté is emlegeti Paksi Mihályt, aki Patak és az ő szülővárosa, Szepsi iskoláiban működött, s nevezetes kollekciót állított össze az ókori szerzők (köztük az ókori édesborok készítéséről is író Plinius és Horatius) műveiből. A tarcali mezővárosi iskola könyvei között 1623-ban szintén feljegyezték Horatius kötetét. A hegyaljai prédikátoroknak hallaniuk kellet a tokaji aszú (1571) létezéséről, s készítését ókori példákból tanulhatták. A régi szerzők foglalkoztak a mediterrán szőlőműveléssel és az édes borok készítésével. A prédikátorok ismerték a rómaiak, s esetleg a görögök ide vonatkozó tudásanyagát. Tarcalon tanított Szántai Pál, aki a bényei látogatás alkalmával először írta le a Furmint szót. Könyvtárában Horatiustól olvashatta, hogy a rómaiak híres falernumi bora Ciceró lakhelye, Formia város környékén termett. Idézem: „Mea nec Falernae temperant vites, neque Formiani porcula colles…” Így alakulhatott ki az a vélekedés, hogy a Furmint szőlő Formia környékéről származik. Szirmay Antalnak a Hegyalja bortermelő hegyeiről írt művében (1798), melyet ma is gyakorta idéznek, Horatius soraival alátámasztva esik szó a Furmint itáliai eredetéről. A kor tudósai számára mi sem volt természetesebb, mint hogy a falernumi borokat és a hegyaljai aszúborokat termő szőlőfajta azonos. Ez pedig a formiai, vagyis forment, formino, furmint. Lehetséges, hogy a szőlőfajta és a név csak ekkor találkozott. De lehetséges az is, hogy a szőlőfajta régóta használt nevét az ókori irodalom említett adata megerősítette.

Miközben a termelés gyakorlatában a Furmint fajta megjelent, a pincékben pedig aszús borok- a kor jellemző szavai szerint „fő borok”, „gyönyörűséges jó borok”- készültek, a költők versei szövegében a helyzetnek megfelelően a „malozsa” szó dívott. Rimay János szemére vetve nemzetének, amiért nem ismerte fel Balassi költői nagyságát, ekként példálózott: „malozsát hozatsz onnan, hol malozsaként isszák Szántó, Tállya, Tarcal és Zombor borait.” Miskolczi Csulyak István a Rácz András szerencsi várnagyhoz írt köszöntő versében pedig –aszúszőlő-bor helyett- saját termésű malozsa borát emlegeti.

A 16. század utolsó, s a 17. század első évtizedeiben minőségi javulás állt be a szőlőtermelésben, aszúkészítésben, s ez a furmint termelésében és elnevezésében történt feltűnő változásokkal járt együtt. Valószínűnek látszik, hogy az aszúsodásra hajlamos furmint is hozzájárult a változásokhoz. A kereskedőknek és a birtokosoknak határozott törekvése lett- ha már nem lettek egészen aszús fürtök- az egyes szemek kicsipegetése, összegyűjtése és külön feldolgozása. A következő években, amikor a pataki uradalom neves provizorát, Czernel Istvánt a kor legjobb szakembere, Debreczeni Tamás váltotta fel (1632), a leltárkönyvekben feltűntek a már emlegetett az aszúborok. Az uradalom pataki és bényei pincéiben hozzáértő pincemesterek dolgoztak. A kor inventáriumai szerint az összegyűjtött több száz hordó dézsmabor között 1-2 hordó aszút is feljegyeztek. Ezek a pataki uradalomhoz tartozó majorsági szőlők szüretelésekor lecsipegetett aszúszemekből, de még nem valamiféle recept alapján készülhettek. Nem túl merész állítás, a Furmint megjelenése, termésének aszúsodó hajlama bizonyosan hozzájárult a folyamat felgyorsulásához. A Furmint és az aszú története ez időtől kezdve egyre jobban összekapcsolódik.

            1641-ben Mádon összegyűlt hét hegyaljai mezőváros, közöttük Erdőbénye képviselője, s a Kassa és a szepességi öt város (Eperjes, Bártfa, Kisszeben, Lőcse, Késmárk), valamint a szőlőbirtokosok képviselői, s megalkották a szőlőművelés közös szabályzatát. Az aszúszedésről ebben csak annyi szerepel, hogy a szedők (nyilvánvalóan az említettek szőlőiből) szüretkor még fél marék aszút sem vihetnek haza. 1655-ben pedig az országgyűlés (79. articulusában) kimondta: a földesurak tisztjei nem szedethetik ki a mezővárosi lakosság dézsmás szőlőiben és az említett városok és polgáraik hegyaljai szőlőiben termett aszúszemeket a fürtökről, mert az törvénysértő. (Aszúszemek után nem kellett dézsmát fizetni. Ez a kiváltság az urbáriumokban és a mezővárosok úzusai között egyaránt megjelent. Íme, ilyen harc indult az aszúszemekért! (Csak Mária Terézia vezette be kétszáv év múlva,1755-ben az aszúszemek dézsmáját.) A Hegyalja aszútermő szőlőfajtái ekkor  elsősorban a  Fehér szőlő, Furmint és a Gohér voltak. A Furmint további térhódításához még hosszú időnek kellett eltelnie.

A Furmint fajta leírása

 A termelési tapasztalatok gyarapodása szükséges volt ahhoz, hogy az egyes fajtákat megkülönböztessék. A tudomány a 18. században érkezett el ahhoz, hogy az egykor egységesen, összefoglalóan Fehér fajtáknak nevezett szőlőket külön-külön leírja.

            A Furmint fajra első ismertetése Matolai Jánostól való. Ő Bél Mátyás tudós környezetéhez tartozott.  A Bél Mátyás neve alatt megjelent könyvekben a szőlőről és borról szóló fejezetek nagyrészt az ő művei. Bél M.: Hungariae antiquae et novae Prodromus (Norimbergae, 1723). C műve III. könyvében  (154.. p. Caput XI.) a De Vineis et Vino Hungariae c. fejezetben mint elsőt sorolja fel Tokajt és még 16 települést, mint első osztályú termőhelyet. Ugyanabban a könyvben (170. p.), a Conficione et Cultu Vinearum Semproniensium (A soproni borokról) c. részben írja: „Vitium, quas pangunt Semproniensis, genera: primae notae Tumidulae…, secunda nota Albulae, tertia notae  Augusztae…”  Vagyis a soproni borvidéken első a Tumidula, amit itt Zapfnernek neveznek, második a Fehérszőlő, harmadik a gohér.

            Sopron és Ruszt külön fejezetet alkot a furmint történetében. Magyarországon először itt sikerült bebizonyítani a furmint fajta jelenlétét.1290-ben egy soproni ajándékozási szerződésben fordul elő Zapfner néven. Bél Mátyás tudós társai bizonyították be, hogy ez azonos a furminttal. Bizonyos, hogy Sopron környékére máskor és más irányból érkezett, valószínűnek tartom római kori eredetét.

A Zapfner német szó jelentésének háromféle értelmezésével találkoztam Ezek: Bél környezete: Duzzadó, vagy Tumidula.

 Drinóczy György a Böngészet Sopron megye ismeretéhez c. kézitarban fennmaradt művében, mely 1830-1847 között készült a következőket írja: a formino, vagy úgynevezett szélyes szőlő németül Zapferen.”Nedves időben bőven ontja a mustot, szárazban ellenben töpped, s a legjobb bort várhatni belőle. A szüretről megtudjuk tőle: először a legjobb féle bort adó válogattatik, ahhoz tartozik az úgynevezett Zapfner. (Drinóczi műve eredetije Csornán található, másolata a soproni levéltárban: XV.20. Gyűjtemények, kéziratos könyvek, 15.d.

Fényes Elek a Magyarország geográphiai szótára (Pest, 1851, 306. p., Ruszt címszó alatt írja: „az uralkodó szőlőfaj itt is, mint Sopronban a Fagyos, németül Zapfner. (Drinóczy és Fényes adataiért Kriszt András soproni levéltárosnak tartozom köszönettel.)

 A Bél M. köréhez tartozó tudósok kéziratban maradt feljegyzéseit Wellmann Imre adta közre 1984-ben. Ennek a Hegyalja szőlőfajtáiról szóló részét idézem (408.p.): „Különböző, végtelen számú szőlőfajtát ültetnek a Hegyalján. De ami kitűnően terem, s amit valamennyien leginkább termesztenek, csupán kétféle, ezek a legfőbbek. Az egyiket furmintnak hívja a magyar, (mi Sopront illetően duzzadónak mondtuk), kiváló fajta, dúsan hajt vörös kérgű vesszőket, levele széles, mérsékelten hasított, a fürtök sem nem tömöttek, sem nem ritkásak, de bőven termők, duzzadt szemekkel. Ezek íze a torkot kellemes édességgel tölti el, belőlük erős és nemes bort sajtolnak, kivált mikor sűrűn fejlődik köztük aszúszem, ezek ugyanis korán megérnek, hogy kimagasló bor legyen belőlük, a forróságtól megtöppednek, aszúvá lesznek. (A leírás magyarázatul szolgál a zapfner német szó magyar jelentéseinek.)

A másik az, melyet magyarul fejérszőlőnek neveznek, nemcsak gyümölcsének, hanem vesszejének és levelének színéről, mert majdnem egész alakjában világos színű. Bogyói ritkásabbak, gömbölyűek, inkább lankadtak, mint duzzadtak, nedvük mintegy vízszerű, híg, hajtásra fölötte alkalmas, és olyan édes, hogy ezért a furmintnak elébe helyezik, de aszút nem érlel, csupán ha teljes, szokatlan hőség fonnyasztja, ami ritkábban történik meg. A mi királyunk Szarvas nevű szőlőjében, mely a tokaji hegyen Tarcal határában terül el, minden más szőlőt felülmúl kiterjedésben, talajának és fekvésének kiválóságában, amint saját szemünkkel láttunk a tőkék nagy része fejérszőlő és csak igen kevés a furmint, úgy hisszük azért, mert a szomszédos más szőlőkben meg ez van bőven, s ezzel szokták vegyíteni a fejérszőlő borát, igaz minden szőlőt külön szoktak szüretelni másokkal való keverés nélkül. Különben a furmint adja a tokaji bornak az erőt, viszont a fejérszőlő az édességet, ezért ezt mindenki nagyon jónak tartja, s mindenütt ülteti, amilyen bőven csak tudja.” (Felsorolja még a gyöngyfehér, hárslevelű, vagy juhfark, porcsin, gerset, rózsaszőlő vagy bakator, gohér stb. fajtákat.)

            A furmintot a 18. században még nem emlegették első helyen a a Hegyalján. Domby Sámuel 1758-ban megjelent, de sok évvel azelőtt írt művében így jellemzi a helyzetet: Az ő korában a legkiemelkedőbb a tarcali királyi birtok, ahol a Kis-Henye dombján az udvari életben kedvelt Augustissima  Nostra bor termett.  1750-ben Grassalkovits Antal, a magyar kamara elnöke elképzelései alapján alakították ki. A másik birtokrész a Mézesmálon fekvő Szarvas szőlő volt. Mindkettőben főként Fehér szőlőt termeltek. Mint tudjuk, a kamarai elnök kiváló szervező volt, s a tarcali birtokot gazdaságossági szempontból teljesen átszervezte. Ez az elképzelés azonban nem volt sikeres, mert az egész ültetvényt ki kellett vágni. Az okokról Dercsényi Jánosnak a Tokaji bor termesztéséről, szűréséről és forrásáról… 1796- ban írt könyvéből ismerhetjük meg. Az történt, hogy a királyi udvar, a királyi kamara és más főhivatalok ellátására szervezett birtok Bécsbe szállított aszúborai száz hordó-számra megsavanyodtak. Zemplén vármegye „első phisycus”-át, mai szóval főorvosát kérték fel a jelenség tudományos magyarázatára. Dercsényi házat, pincét és szőlőt kapott Tokajban, s 13 éven át alapos megfigyeléseket végzett. Ez kiterjedt a szőlőtermelés minden fázisára, főként azonban a szüretelés tapasztalatait foglalta össze („Tokaji punctumok”) és a bor forrásának kémiai elemzését végezte el. Egész könyvével adta meg a választ az alapkérdésre. Ennek lényege, hogy a tarcali gazdag talajokon termelt Fejér szőlő és a termés feldolgozásának tudománytalan végzése (a királyi Tisztek gondatlansága) mindennek az oka.

A termelt szőlőfajtákat az alábbi módon jellemzi:

A Gohér „olyan szőllő fajta, melynek a levelei gömbölyű szabású háromszegletesek, alul pelyhesek és néha hosszúkások is. A gohér legelsőbben érik, már július végén megehető. Száraz esztendőben megmarad, s október végéig is eltart, s igen sok cukros nedvességgel bővelkedik. A szemei nagyobbak sok szőlőfajtákénál.”

A Furmint,, franciául Formiant, levelei háromágúak, alul pelyhesek, a vesszői sűrűk,és a szemei gömbölyűek,sok cukros és fűszerszámos matériával bír. Különös, s majd csak nem tulajdon fajtája a Tokaji, s a körül teremni szokott aszúszőlő boroknak.

A Fejér szőlőnek a levelei öt csipkézetűek, alól pelyhesek, a szemei gömbölyűk, a vesszei gazdagok és a gyömölcsét az édesség miatt enni is alig lehet, mellynek a bőri s a hártyája igen vékony… és teljes cukros matériával.” (Felsorolja, de evés szót ejt a Hárslevelű, Szekfű, Moskatal, Rósás és egyéb fajtákról.)

Fontos megállapításai napjainkban is megállják helyüket. Az aszúkészítés mellet a kitűnő száraz borok termőhelyeit is megnevezte:

A jó aszú nem a kövér és mély talajú, alacsony felvésű helyeken termi a tartós aszúhoz az aszúszemeket, hanem magasan fekvő, napfényes, köves és sovány talajú hegyoldalakon. Jó borok nemcsak a napnak kitett, kifejezetten déli fekvésű lejtőkön teremnek. Az általa leírt helyeken jó „fűszerszámos” borok teremnek. Ezzel a megállapításával a termés íz-és zamatanyagára hívta fel a figyelmet. Ezek a borok másként kiválóak, mint az aszúborok.

Megfogalmazta a később vénasszonyok nyarának és az utóérésnek a szerepét. A szőlőnek meg kell érni az aszúsodás kezdetére, vagyis kedvező időjárás kell.  Kiemeli a késő őszi napfényes és párás, hideg reggelű napok jelentőségét. Hangsúlyozza az évjáratok különbözőségét.

Dercsényi kifejtette, hogy az aszúsodás ne „leves rothadás” legyen. Jó vizellátású talajok és csapadékos évek nem teremnek jó aszúszemeket. Ilyen szempontból nem a legkedvezőbb a Fehér szőlők aszúsodása.

A nyári aszú nem mindig jó, az igazi az utóéréskor, érett bogyókból létrejött aszúszem. Felhívja a figyelmet, aki vásárol, vigyázzon az aszúszemek állapotára, főként a paraszti termelők esetében. Aszúszemeket tőkéről célszerű szedni, ne szívják fel a mustot. A tarcali királyi szőlők talaja, fekvése, fajtái nem megfelelőek.

A must, s különösen az aszú erjedését meg kell figyelni. Az edényeket tisztán kell tartani. Az erjedés folyamatát meg kell ismerni. A megfigyelésekre és a tudományos ismeretekre a szőlősgazdáknak szükségük van.

Dercsényi véleménye a fajtát illetően a Gohér és a Fehér szőlő visszaszorulását és a Furmint előtérbe helyezését jelentette. Német nyelven írt könyve nehezen ment át a köztudatba, ezért később Őri Fülep Gábor fordításában újra kiadták. (Legutóbb Dr. Kiss László szerkesztésében és tanulmányai kíséretében 2009-ben jelent meg.) A Dercsényi által kialakított dűlőbesorolást és a fentebb kifejtett elveket Szirmay Antal hasznosította (1798,1804, 1810). A Furmintot 19. század elejétől tömegesen termesztették a Hegyalján. Dercsényi szűkszavú jellemzésével szemben  a Furmint fajta leírása később alaposabb lett. (Görög Demeter, 1829, Havas Józsaef 1853).  Gyürky Antal Borászati-szótár (1861, 55.p.). c. művéből idézem:

„Furmin. Ezen szőlőfajnak több nemei vannak., u.m. a) sárga hegyaljai furmint, mely legjobb aszút terem, b) a zöldes furmin, szinte jól tömött és termő és aszúsfaj, c) a holyagos furmin, melyhez leginkább hasonlít a szigeti, d) a madárkás furminnak bogyói egyenetlenek és ritkásak, – e) piros furmin, ez kevésbé elterjedt faj. A furmin még a romaiaktól a formiumból származik, igen jeles faj. Levelei: 5 karélyosak, a nyele felőli vágások kicsik, a csipkézete hegyes, éles, a levél felső lapja gyenge zöld színű, az alsó pölyhös. Vesszeje szép egyenes növésű, keményfájú, kisbélű, bütyköi mintegy három hüvelyknyire vannak egymással. Fürtje hosszú, tömött, gömbölyűs, vállatlan. Bogyói tojásdad formák, s középnagyságúak. Valóságos hazája Tokaj-Hegyalja. A borvidék jellemzésénél (63. p.) kifejti: „a termés aránylag mindig kevés, mivel az aszú kedvéért mindig későn szüretelnek, gyakran hó lepi be a szedetlen szőlőket, még gyakrabban hideg fagyos időre esik a szüret. Aszú csak jó évben terem aránylagos mértékben, többször szűkén, s néha alig valami. Nem csuda tehát, ha drága a valódi aszú, melynek mennyisége csupa esetlegességtől függ, s melyet mesterségesen szaporítani nem lehet.” Megállapításai ma is cáfolhatatlanok.

Összehasonlításul a Hárslevelű jellemzését (60. p.) idézem: „Levele három nagykaréjos, apró csipkéjű, felül sötétzöld, alul kevéssé pölyhös. Vesszeje kövérnövésű, nagy székű, bütyköi távol esnek egymástól. Fürtjei nagyok, vastagok, vállasok, s tömöttek. –közép- nagyságúak, gömbölyűk, nyáron zöld színű, ősszel rozsdásnak látszók. Leve savanykás, valamint bora is, de erős.”

            Gyűrky véleménye a borvidékünkön uralkodó fajtának nevezi meg a Furmintot. A Tokaj-Hegyaljai Album (1867) az aszú képződése szempontjából kiemelkedőnek tartja. A filoxéravész előtt 61 fajtát írtak össze a Hegyalján. A rekonstrukció során már csak a törvényben (1893. XXIII. Tc.) szabályozott fajtákat telepíthették.

Németh Márton (1967) a Furmint származását nem tartotta eldöntöttnek, de a természetes rokonságot figyelembe véve pontusi eredetű fajtának tartja. Elfogadja, hogy a Szerémségen át került a Kárpát-medence többi borvidékére, sőt, szerinte lehetséges, hogy ottani benszülött. Természetes rendszere szerint: convar. pontica, subconvar. balcanica, provar. mesocarpa, subprovar. hungarica.

A Furmint felépítését részletesen leírja. A Hólyagos Furmint termelési értékei között kiemeli, hogy kissé korábban kezd érni, sok cukrot termel és töppedésre hajlamos, bora kitűnő, s mindezek alapján nagyon értékes fajta.

A szakirodalom legújabb alkotásaiból Varga Zsuzsanna értékes tanulmánya (2009) kiemelésre méltó. A Furmint származási kapcsolatait elemezve megállapítja, hogy a Változó Furmint, valamint a Piros Furmint nem tartozik a Fehér Furmint közvetlen rokonai közé. A Hegyalja jelenlegi 4251 ha területéből  1017 ha a Fehér Furmint termőterülete, s az általa vizsgált fajták közül a Fehér Furminthoz legközelebb a gohér egyes fajtái állanak.

Összegzés:

1. A Furmint szőlőfajta 1611 óta bizonyosan megtalálható a tokaji borvidék fajtái között. Ez évben ennek 400. évfordulója van.
2. Feltételezhetően már a középkori népességmozgások során ide hozták a Furmintot, mint fehér szőlőfajtát, de az 1548. évben Valpó és Siklós uradalmaiból átköltöztetett lakosság hozta magával az 1611. és következő években feljegyzett Furmintot.
3.  A Furmint fajta valószínűleg az új telepesek (1548) révén terjedt el, de a név a reformáció korában, a latin szerzők műveiből átvéve vált köztudottá. A Furmint név ugyan itáliai származásra utal, de a pontusi fajta a Szerémség- Valpó, Siklós – Tokaj útvonalon jutott ide.
4. A Furmint a Tokaji borvidék éghajlatához, időjárási és mikroklímatikus viszonyaihoz könnyen alkalmazkodott, mivel már a római kortól a Kárpát-medencében élt. A vénasszonyok nyara időszakában bekövetkező aszúsodás már korán kialakult, s az évszázadok során rögzült. A Furmint talán legfőbb tulajdonsága-sokféle egyéb kiváló képessége-mellett az utóérés során bekövetkező átalakulása.
5. A borvidék hagyománya és a célszerűség megkívánja a fajta további termelését, mert ez az aszúképződés bevált fajtája.
6. A kedvezőtlenebbé váló éghajlati stb. változásokhoz ez a fajta a tapasztalat szerint várhatóan alkalmazkodik.
7. A filoxéravész után kizárólagos helyzete alakult ki, mely kedvezőtlen hatásokkal is járt. A tapasztalat szerint célszerű a fajtának legmegfelelőbb termőhelyekre telepíteni. (Ez a Furmint mellett a árslevelű fajtára is vonatkozik.HáHáHÁHhÁHárslevelű fajtára is vonatkozik.) A többi termőhelyre más fajtákat kell ültetni.
8. A termőhely megválasztása a Furmint számára eltérő, ha aszút, vagy nagy száraz bort kívánunk termelni.
9. A filoxeravész után kérdés volt, a vadalanyba ültetett fajták ugyanolyan minőségű és jellegzetességű borokat teremnek-e? A tapasztalat igenlő volt. A filoxeravész előtt összeírt fajták száma 61 volt, s a többségük kirostálódása helyes volt. A népi tapasztalat szerint a borok ízanyaga azonban a kélt jellemző fajtára áttérés után egysíkúvá vált. A táj- illetve birtokborok, házasított borok a száraz minőségi borok esetében célszerű volna más fajták termelésbe vonásával kísérletezni. A Furmint, Hárslevelű fajták termelésére kevésbé alkalmas területeken egyéb fajtákat célszerű termelni.

Tokaj, 2011-03-21. Zelenák István

Megjegyzés: A tanulmány eredetileg a Szőlő és Klíma konferenciára készült. A jelenlegi ennek kibővített formája.